2012. december 26.

A Danone-t alúlmúlni
00:31 | életképek | világvége | még nincs hozzászólás

Hogy rohadna el a szíve annak, aki a 7 darabos tasakos kávét kitalálta.

A civilizáció haladása (már ha van ilyen) összegezhető mérföldkövekben. Nobel adta nekünk a dinamitot, Teller az atomot, és a Danone az ugyanazért a pénzért kevesebb tartalmat. Szép sorozat. Aki esetleg egy másik bolygóról érkezett volna az imént, annak kedvéért elmondom, hogy a fél literes tejföl most épp azért 325g, és a két decis pedig azért 135g, mert van nekünk Danone. A drága lelkek nem akarnak árat emelni, ezért inkább az árut csökkentik. Ügyelve közben persze rá, hogy a doboz pont ugyanakkorának látsszon. Hátha akkor nem vesszük észre. Az árát biztos észrevennénk, ugyebár. Szóval van egy ilyen "köszönjük, Danone" jelenség.

A tasakos kávé érdekes műfaj. Nem jön ki benne a nagyok előnye. A Jacobs méregdrága terméke ihatatlan, és a Nescafé 3 az 1-ben is épphogy csak fogyasztható. Az a fanyar füstös íz legalábbis nekem nem jön be. Depláne nem jön be, hogy 600 forintba kerül, miközben a jelenlegi legfinomabb, a Tutti 3 in 1 csak 360 boltban, webshopból pedig csak 310 szállítási költség nélkül. Szóval itt nem érvényesül az a szokásos "a fene essen bele, drágább, de azért csak finomabb" érzés. Még a Spar és a Cora tasakos kávéja is finomabb, mint a Nescafé.

Aztán történt a múltkor, hogy egyik iható tasakos kávé sem volt a boltban, és beleütköztem egy 399 forintos AKCIÓS Nescafé kávéba. Mondom, mi a fene, megjött az eszük? Már nem lehet eladni annyiért azt a szart? No egye fene, ha már úgysincs másfajta, nem megyek haza üres kézzel.

Csak félig mentem haza üres kézzel. Ugyanis hét darab volt benne 10 helyett. Ez ám az akció.

Hét darab. Nem kilenc, vagy nyolc. Hét.

Anyjukat.

Ugye eredetileg volt 20 grammos, és 10 darabos. 200 gramm tartalom. Most 7x17,5g azaz 122,5 grammot sikerül a tasakba bepréselni.

Kedves barátaim, akik között jó pár marketinges van, szépen kérlek benneteket, ilyet ne csináljatok soha. Láttátok, hogy járt a Keanu Reeves is, amikor eladta a lelkét az ördögnek, hát kell ez nektek? Ugye, hogy nem.

Nna, kidühöngtem magam. Köszönöm a figyelmet.

2012. december 11.

Nem haltam meg
11:05 | elmélet | még nincs hozzászólás

Már hozzászokhattatok, hogy vagy van kedvem írni, vagy nincs. De olyan is van, amikor éppen más foglalkoztat. Például belefogok valamibe, amit akár ide is publikálhatnék, viszont szétfeszítené az itteni kereteket.

Pár éve itt szösszentem egyet adórendszerileg, az még poénos volt. Az idén átnéztem, és elkezdtem benne szisztematikusan kijavítgatni a hibákat. Amikor végeztem vele, kezdtem nem érteni, hogy egy ilyen megoldás miért ne működhetne a gyakorlatban. Nos ezt a működőképességet tesztelem éppen itt:

Demokrácia 2.0

Blog.hu-s lett, mert egyrészt ott van a politikai élet, másrészt az nem száll el hetenként.

Napi publikációk vannak, még nagyon sokáig tartani fogom ezt az iramot, akit érdekel, van ott bőven olvasnivaló. Érdekel a véleményetek, azért publikálom. De készüljetek, hogy ott van moderáció, mert ha a trollok megneszelik, akkor eláraszt a mocsok. De minden épeszű kommentárt átengedek, ígérem.

2012. augusztus 23.

Starbucks
09:03 | kávézó | 1 hozzászólás

Elejétől fogva nem értettem a jelenséget. Híg kávét, aranyáron, papírpohárból? És még lelkesednek is érte? Elment ezeknek az eszük? A Starbucks szar, ezt már az elején eldöntöttem.

Viszont rájöttem, hogy úgy mondok róla ítéletet, hogy nem kóstoltam. Hiba. Nosza, hát tegnap bepótoltam.

Hajnival kértünk egy Vanilla Lattét és egy Caramel Macchiatot. Rettentő káosz, tolongás volt a kávézóban. Megkérdezték a nevünket, nehogy elkeveredjen a cucc. Mi közük hozzá? Nem komálom az ilyen bizalmaskodást. A lányok pörögtek, keverték a mindenféle kávékat, szorgoskodtak. Szólítottak, és megkaptuk a névre szóló papírpoharainkat.

A legkisebbet kértük, de így is majd fél liter lötyögött a pohárban. Ízlelgettük, és mindketten úgy találtuk, hogy tulajdonképpen nem rossz. Én hígnak találtam, kábé mintha egy jól eltalált Frei kávét felöntenék még annyi vízzel. Oké, eleget kóstolgattunk, jöhet a csere. És akkor jött a meglepetés.

A két kávé teljesen egyforma volt.

Ez most nem költői túlzás. Nem arról van szó, hogy nem tudunk két eltérő kávét megkülönböztetni. A lányok hiába dolgoztak. Lehetett volna ott egy gigantikus kávécsap, amiből sorban töltik a poharakat. Na jó, nem egy, de mondjuk három csap biztosan elég lenne, gondolva arra, hogy eltérő színű kávéik is vannak. Ez az a híres Starbucks minőség.

Mindezt 900 forintért. Higítatlan verzióban a Freiben ugyanez 370, áfával. Ide se megyünk többet. Igaz, okostelefonom sincsen, és ha lenne, akkor se beszélnék rajta rendelés közben a Starbucks-ban (ahogyan azt az előttünk állók bemutatták), tehát trendi már úgysem leszek.

2012. augusztus 5.

Szellem a gépben
13:10 | életképek | még nincs hozzászólás

Volt (illetve van) nekem egy jó kis elektronikus hőmérőm, néhány özönvízzel ezelőtt vettem, amikor még kunszt volt egy ilyen kütyü. Külső-belső hőmérsékletet mér, páratartalommal, és naplózza is. Állat, nem?

Jó is volt, amíg nem következett a házunk felújítása. A falfelújító iparosnak nem futotta annyi agysejtre, hogy rájöjjön: a kívül lógó érzékelőt talán nem levágni kellene, hanem visszanyomni a lukon, így a külső hőmérséklet mérésének lehetőségétől meg lett fosztva szegény. Két vonással nyugtázta, hogy nincsen adat.

Vagyis ezt gondoltam, egészen tegnapig. Nos, most már tudom, hogy a felújítás óta eltelt kilenc évet nem töltötte tétlenül a készülék. Számolt!! Ugye, ha nincs bejövő jel, attól a mérés nem lehetetlen, csak bonyolultabb. Tegnap végzett a számítással, és kiírta, hogy NEGYVENKETTŐ. Viccen kívül. (Najó, amikor megláttam, épp 42,5 volt rajta, de meg vagyok róla győződve, hogy 42-nél kezdte.)

A gond az, hogy ez MÍNUSZ, és csökken.

 

Méri a hőmérsékletet, a páratartalmat, és...10 perce fotóztam, azóta 44,1 fok van már rajta. Mi lesz, ha eléri az abszolút nullát?

Mindenesetre erősen gondolkodom rajta, hogy elemet cserélek benne, azután kérdezek tőle valami nehezebbet.

2012. július 31.

Hajni találkozása a legénylakással 2.
10:52 | életképek | 7 hozzászólás

Hirdetést szeretnék feladni.

Szükségem lenne egy olyan szekrényre, amibe belefér egy lakás összes takarító eszköze. Minden ide értendő, azok a tárgyak is, amelyek alkalmilag válhatnak tisztítóeszközzé. A szekrénynek rendkívül ellenállónak kell lennie, mert hosszú távon kell bírnia egy intelligens, akaraterős nő próbálkozásait. Nyitott vagyok alternatív megoldásokra. A helyzet válságos, ezért a hirdetés SÜRGŐS!

2012. július 29.

Hajni találkozása a legénylakással
20:31 | életképek | még nincs hozzászólás

- Mit csináljunk most?
- Lássuk csak... takarítsunk!
- Jóóóóó!
- Csak vicceltem.
- Pedig kéne.
- Mi az, hogy kéne?
- Hát, kéne.
- Kéne mosni, mert különben nincs mit fölvenni. Kéne mosogatni, mert különben nincs mivel enni. De miért kéne takarítani? Különben?
- Porcicák kergetőznek, drága.
- Mi a baj a porcicákkal? A cica még kölyök, aranyos.
- Jó, akkor pormacskák.
- Cicák, macskák, ezek mind picik. Te növendék-állatokat szeretnél legyilkolni. Nem tudtad, hogy bengáli portigriseket tenyésztek?

2012. április 6.

Hamman Akkorman
00:07 | életképek | 1 hozzászólás

Hamman Akkorman arab filozófus Darvas László fejéből pattant ki, aki a valaha volt HI-FI magazin (a valaha volt hi-fi magazinja) főszerkesztője volt. Nevezett arab filozófus a nevét adta a hamman-akkorman ciklusnak. A hamman-akkorman ciklus lényege, hogy amikor a hi-fi lánc zavaróan leggyengébb láncszemét lecseréled erősebbre, azonnal előlép a következő leggyengébb, ami éppolyan zavaró lesz. Tehát ha gyenge volt az előerősítőd, és lecserélted, "ha már akkor már" alapon érdemes a végfokot is kicserélni, és "ha mán akkor mán" a hangszórókábelt, és a hangsugárzókat. És amikor a végére értél, kiderül majd, hogy ismét az előerősítő a leggyengébb.

Ma betelt a pontgyűjtő füzetem a Frei Caféban. Hát akkor legyen egy csomag kávé, az valami plusz ahhoz képest, mint hogy meginnék még 3 csészével. Kértem egy columbiait. Elmagyaráztatták, milyen kávégépem van, és ahhoz darálták meg. A hölgy gondosan beletekerte az aromazáró csomagolásba, beletette még egy zacskóba, és átadta. Azt is rátekertem, begyömöszöltem a dzsekim zsebébe, és elindultam vele hazafelé a metrón.

Először valami brutális, lehengerlő aroma csapta meg az orromat. Aztán jött egy magasztos, szigorú árnyalat, majd egy incselkedő, hogy ez az egész nem igaz, és igazából tök más ízű az a kávé. Végül következett valami pokolian fűszeres réteg, ami már túl jó volt. Ekkora töménységben nem voltam rá felkészülve. Előbányásztam még egy nylonzacskót, és szorosan beletekertem abba is a csomagot. Úgy már mérséklődött az illat annyira, hogy képes lettem másra is gondolni.

Eddig még nem volt dolgom valódi kávéval.

Az őrlemény úgy néz ki, mint valami nagyon finom tőzeg. Súlyosabb, mint annak a zacca, amit eddig kávénak gondoltam. Olajos fényű, koromfekete masszát töltöttem a gépbe. És itt ért véget a varázs. A kifolyó kávé csak árnyalatnyit különbözik attól, amit egy olcsó vacakból főzök vele.

Venni kéne egy kávéfőzőt. Hamman-akkorman.

2012. február 1.

Nehéz a választás
14:33 | fotó | 8 hozzászólás

Nem akarom elárasztani fotókkal a blogomat, viszont szorgosan gyártom őket, naponta tudnék föltenni frisset. Például valamiért a műjégpálya felújított épülete fantasztikusan fotogén. Éjjel is jó, nappal is jó. Mindig szépek rajta az árnyalatok, és mindig szép rajzos. Valahogy így:

városligeti műjégpálya (Panasonic DMC LS5)

városligeti műjégpálya éjjel (Panasonic DMC LS5)

Ha akarsz egy szép képet a barátnődről, javaslom, hogy menjetek ki a ligetbe, és állítsd a műjégpálya épülete elé. Persze ha a barátnőd ronda, akkor a fotón is az lesz, de legalább lesz valami a képen, ami szép.

Ott tartottam, hogy sok a fotó, kicsi a blog. Ezért csináltam egy fából faragott fotóalbumot nektek. Semmi dizájn, csak ahogy a képnézegető legyártja, mert így tudom egyszerűen frissíteni. A linkje ott lesz jobb oldalon, de a gyengébbek kedvéért: link a fotóalbumhoz.

2012. január 20.

Helyzetjelentés
15:55 | elmélet | fotó | még nincs hozzászólás

Enyhe a tél, de azért voltak már becsületes mínuszok is. A muskátlimat ez nem hatotta meg, mindössze hibernálta magát. Természetesnek tartanám, hogy a fejlődési folyamatok szinte leállnak, de hogy a romlás is, az már meglep. December 10-én készült az első kép róla, vagyis 40 napja. Ugyanazok a virágok vannak rajta, amelyek már akkor is több, mint egy hónaposak voltak. Lassan 3 hónapja (!!!) díszlik rajta ugyanaz a garnitúra. Van bimbó is, szinte észrevehetetlen sebességgel változik az állapota. Talán február végére kinyílik :) A színeket nem én szúrtam el, tényleg lilásodnak a szirmok. Nyilván nem erre az időtartamra lettek tervezve, és úgy csinálnak, mint egy ofszet nyomat a napon.

nyári miku... izé, téli muskátli (Panasonic DMC LS5)

2012. január 11.

Az egyéniségről
12:14 | elmélet | még nincs hozzászólás

Az emberek többsége egy életen át kerget álmokat. A hétköznapi mókuskerékhez képest vágyik egy önmegvalósításra. Ki akar teljesedni, mert azt gondolja, az lenne az ő egyénisége. De vajon tényleg így van?

Megyünk szépen előre egy kijelölt úton. Szüleink lelkiismeretesen belénk táplálják a szükséges dolgokat: komplexus, fóbia meg ami kell. A legtöbb szülő kitűnően végzi feladatát: ember legyen, aki levetkőzi ezeket. Illetve ha levetkőzi, majd talán ember lesz. Viszont a többség a jelek szerint nem akar emberré válni.

Az egyéniség azt jelenti, hogy amikor megszámlálhatatlanul sok lehetőség közül választhatunk, melyik lesz az, amelyik nekünk kedves. Melyik fog jól menni? Melyikben teljesedhetünk ki? A komplexusok által behatárolt pici terület még nem egyéniség. Az csak komplexus. Ne azért legyél a világ legjobb lábbal citerázója, mert a szüleid megtiltották, hogy csináld, hanem azért, mert kipróbáltad az összes zenélési módot, és ez tetszett meg.

Rendszeresen belefutok ismerőseimmel olyan beszélgetésbe, amikor szóba kerül, hogy van valami, amit jól csinálnék, és mégse csinálom. És akkor nem értik. Hogyan lehet az, hogy én... De hát ilyet nem lehet, az ilyen lehetőségen kapni kell! Kezdve a volt tanáraimon, akik teljesen odavoltak, hogy nekem milyen jó lesz, mert ez is jól megy, meg az is. És? Azért, mert azon a behatárolt pályán épp azzal kellett foglalkozni, attól én azt mindjárt szeretni fogom? Az, hogy általában jól szokott menni, amit csinálok azért van, mert általában szoktam koncentrálni arra, amit csinálok. És mivel azt gondolom, hogy mindez csak választás kérdése, nem fogok utálni semmilyen elfoglaltságot csak azért, mert eltér az álmaimtól (=komplexusaimtól). Csinálom, amihez épp kedvem van, ez a legtöbb, amit tehetek.

Ez így roppant egyszerűnek hangzik, de persze nem az. Marha jó lenne, ha föl lennének címkézve a vágyaink, hogy tudjuk, melyik következik komplexusból. A valóságban a jó fene tudja. Mire az ember lekecmereg a ráerőszakolt életpályáról, csurig van sikerélményekkel, amik mind olyan elfoglaltságokból származnak, amiknek közük nincs a valódi egyéniségéhez. Lehet próbálkozni kitalálni, mit akarunk valójában, buddhista kolostorban több, itt a belvárosban kevesebb eséllyel.

Gyanítható, hogy az összes karrierista, kivétel nélkül bele van szorulva a komplexusába. Valamit rettentő erővel akar kompenzálni, és már semmi se számít, csak a ranglétra. Majd rákos lesz 55 évesen, és beledöglik, annak rendje és módja szerint. Tisztelet a kivételnek: aki 30 éves pályafutás után hirteen rádöbben, hogy porcikája se kívánja, az már rájött valamire. A kapuzárási pánik a barátunk, bár a feleségek erről eltérően nyilatkoznának.

Már csak az a kérdés, hogy az az igazi ember, aki megúszta a komplexusok nélkül, vagy az, aki túltette magát rajtuk? Sose fogom megtudni: csak egyiket próbálgathatom.

2011. december 24.

Tarkovszkij
16:40 | fotó | még nincs hozzászólás

A legnehezebb dolog Anyuka holmijait megmozdítani. Ami egyszer már megmozdult, azt utána már könnyű. Fokozatosan hódítom vissza a saját lakásomat Anyuka emlékétől. A cél az életben maradás. Ebben segítenek a lányok, és hogy olyan dolgokat művelek, amit eddig még soha. Egyik nap például azon kaptam magam, hogy erővel kiteszek egy száz kilós, méltatlankodó embert a házból. Persze az a méltatlankodó ember azt megelőzően, hogy megfogtam a grabancát, még meglehetősen pökhendien nyilatkozott arról, hogy ő akárki ügynöke, és azt csinál a házban, amit akar. Nyilván nem volt igaza, de akkor is meglepődtem magamon, hogy ilyet teszek.

Pár hete vettem egy szappandobozt, egyik oldalán lencsével. Bizonyos körülmények kedvező együttállása esetén alkalmas fotók készítésére. Például ilyen a növény makrózás verőfényben, na az megy neki.

tisztára Tarkovszkij, nem? (Panasonic DMC LS5)

A képhez nem nyúltam, épp csak átneveztem. Lesz még belőle, kategóriát is csináltam neki.

2011. december 21.

A muskátli projekt
15:55 | életképek | 2 hozzászólás

Október közepén már mindenki aggódott, hogy bajuk lesz a muskátliknak. Gyorsan, gyorsan, gyorsan be kéne őket vinni, különben baj lesz. Nem hagytam magam. December elejéig kint volt mind a 18 láda, és gyönyörűek voltak. Akkor eltettem őket, egy kivételével. Ő most ilyen:

még virágzik is

Nem úgy néz ki, mintha meg akarna halni, ugye? Persze nem csoda, mert ha azt mondják mínusz tíz fok van a pusztában, akkor az az utcánkban csak mínusz 5. Az udvaron már csak 0 fok, és a harmadik emeleti korláton még ráadásul kapja az alsóktól érkező meleget is. A mínusz 2 fokot kibíró muskátli szerintem simán át tud telelni itt az ajtóm előtt.

Ez a láda egyébként Anyuka muskátlis ládája. A három legszebb tövet ültettem bele, hogy itt gyönyörködhessen bennük az ajtóval szemben. Anyuka márciusban költözött hozzám, hogy 20 év különlét után próbáljuk meg együtt, és hogy megpróbáljam életben tartani. Nem sikerült, Anyuka augusztusban meghalt.

Van úgy, hogy az embernek egy darabig nincs kedve írni.

Boldog karácsonyt, a tiétek legyen az.

***

(2012. január 20-án ránéztem, elszégyelltem magam, és gyorsan állítottam a színén.)

2011. április 29.

Lassacskán kimegyek a divatból
11:09 | életképek | 4 hozzászólás

El vagyok havazva mostanság, meg különben is, mi a fenéről van értelme írni, amikor éppen rombolják a hazámat. Úgyhogy ritkulok, nem csak hajilag, de bejegyzésileg is.

Tegnap két helyen is próbáltam venni porcelán piperepolcot. Tudjátok, azt a hagyományos, íves fajtát. Azt, amelyik ugyanabból az anyagból van, mint a mosdó meg az ülőke, és olyan hűvös biztonságot sugall. Amitől fürdőszoba lesz a fürdőszoba. Mindkét helyen ugyanazt a választ kaptam.

Már nem gyártják.

Már nem gyártják, már nem gyártják, hogy is van ez. Kiment a divatból? Már nem divat a piperepolc a tükör alatt? Már nem divat a praktikum? Nem kell, hogy a fésűt, fogkefét egy mozdulattal oda lehessen tenni, inkább kivesszük a szekrényből minden alkalommal?

Aztán eszembe jutott a kinyitós telefon. Amikor azok divatba jöttek, azt gondoltam, megtalálta a telefon a formáját, eztán olyan lesz mind. Hiszen nem kell rajta billentyűzetet zárogatni, mégse lehet vele zsebtelefonálni, ráadásul kétszer annyi felülete van, így praktikus.

Na, az is kiment a divatból. Azóta vadászok egy használható telefonra. Így jártam. Kellett volna venni egy tucatot.

Izgulok, hogy ne menjen ki a divatból olyan dolog, mint mondjuk a cipő. Szerintem a cipő jó dolog. Védi a lábat, télen melegít meg ilyenek. De szerintem ezek az indokok nem elegek ahhoz, hogy ne tűnjön el egy szép napon, mert valami majom feltalált egy lábvédő krémet, és onnantól mindenkinek kötelező krémezett lábbal közlekedni, cipő helyett.

Nem, ne tessék mondani, hogy kereslet-kínálat, mert az maszlag. A kereslet-kínálat törvényei szerint még lenne bakelit lemez, és már lenne használható elektromos autó. Az jön divatba, és az megy kifele belőle, amiről, akiről valakik eldöntik. Én az utóbbiak közé tartozom.

2011. március 19.

Reinkarnáció
00:12 | film | nők | 1 hozzászólás

Egészen pár nappal ezelőttig azt gondoltam, nincs a világon még egy ilyen szempár:

Hilary Swank

Jégolvasztó tekintet, mélyről jön, és mélyre hatol. De csak azért gondoltam egyedinek, mert előtte nem láttam képet Amelia Earhartról.

Amelia Earhart

A hasonlóság olyan döbbenetes, hogy sürgősen kénytelen leszek utána nézni a lélekvándorlás elméletének. Swank kisasszony valószínűleg filmes karrierje minden napján hallhatta a kérdést, hogy "Na, és mikor csinálod meg az Amelia Earhart filmedet?"

Nos, megcsinálta.

Magáról a filmről nem nagyon tudok nyilatkozni, mert ha Swank látható a képen bármilyen testhelyzetben, az nekem elég. Tehát nekem tetszett, viszont ettől függetlenül lehet, hogy szar film. Az legalábbis gyanús, hogy McGregor és Gear ennél csak jobbat tudnak.

Még egy jó tanács. Igyekszem úgy megfogalmazni, hogy ne legyen spoileres véletlenül se. Én úgy néztem meg a filmet, hogy annyit tudtam Ameliáról, hogy első nőként repülte át az óceánt, és hogy az amcsik odavannak érte. Jó volt így megnézni. Ha te se tudsz többet róla, akkor ne olvass utána.

2011. február 28.

Újra
20:39 | írás | 1 hozzászólás

Meghalt. Teljesen halott volt, vagyis egy cseppet sem élt.

Lebegett a semmiben. Nem látott, nem hallott, és nem tapintott semmit. Egy gondolatot kezdett el, de nem bírta befejezni. Így maradt sokáig. Egy évig, száz évig, egymilliárd évig. Valamelyik. Nem volt támpontja, amihez mérje az idő múlását. Csak az a megkezdett gondolat, az volt neki. Aztán egyszer valaki nekiütközött, és annyit mondott, hogy:
- Bocsánat.
A gondolat hirtelen befejeződött, és azt mondta, hogy „létezem”. Pontosabban „még most is létezem”. Súlyos gondolat volt, az egy kötőjel százmilliárd év adta a nyomatékát. Ezen megpróbált elmélkedni, de további gondolatok terelték el a figyelmét. „Hol vagyok?” „Hány óra van?” és „Miért?” Egyikre sem tudta a választ. Eszébe jutott, hogy jól esne egy lábmasszázs. Viszont ha van lába, akkor biztosan nőtt a lába körme, és abból megállapíthatja, mióta van így. De vajon van lába? Meg kellene nézni. De vajon van szeme?

Megpróbált nézni. Fények és formák kavalkádja töltötte el. Rájött, hogy nincs egyedül. Az, aki nekiütközött, még mindig ott van. Nyújtja a kezét, hívja. Vagy a lábát nyújtja, vagy valamely testrészét. Akar tőle valamit. Az a másik, aki nem ő. Tehát nincs egyedül. Vele menjen? De az a másik azt is kéri, hogy felejtsen. Mindent felejtsen. De ha mindent elfelejt, honnan fogja tudni, hogy ő az? Nem fogja tudni: érezni fogja.

Bólintott, és belépett a fénybe.

2011. február 22.

Csodaország
06:46 | film | életképek | 15 hozzászólás

Volt egy rádiós ébresztőórám, amivel régóta kínlódtam. A tetején az öt mikrokapcsolóból három is haldoklott, amit úgy adtak a tudtomra, hogy amikor simán megnyomtam, akkor semmi, amikor rátehénkedtem, akkor is semmi, aztán ahogy növeltem az erőt, már a készülék összeroppantásának a határán, egyszer csak felpörgött, és túlszaladt a kívánt értéken. Szóval nagyjából beállíthatatlan volt, viszont sajnáltam, mert dual band volt, a büszke felirat szerint. Két időpontot is lehetett rajta (nem) beállítani. Ez picit át is hidalta a gombok hibáját, hiszen egy 1440 band készülékkel már nem is kellene állítgatni, csak kiválasztani. Kettő nem sok, de több, mint az egy.

Aztán ráleltem anyukámnál elfekvőben egy hasonló ébresztőre. Igaz, csak egy ébresztést tud, de legalább megy minden gombja. Leteszteltem, tökéletesen működött. A következő alkalommal, amikor végképp megadni látszott magát az enyém, földhöz csaptam.

A földhöz csapás praktikus dolog. Bele lehet sűríteni mindazt az energiát, amit a sok kínlódás termelt. Hálózati készüléket különösen élvezetes, mert meg lehet pörgetni a madzagjánál fogva, és akkor tuti, hogy az elem lesz a legnagyobb darab, miután parkettát ért. (Megtalálni az összes darabját már kissé nehezebb.) A földhöz csapás kizárja azt a lehetőséget, hogy ismét megsajnáljam. Ami megtörtént, megtörtént.

Felhoztam anyukámtól a másikat, szépen beállítottam, és örültem neki. Aztán aznap egy későbbi időpontban ránéztem, és azt vettem észre, hogy más időpont van rajta, mint akkor, amikor beállítottam. Ez egy időmérő készüléknél jó jel. Arra nem sikerült azonnal rájönnöm, hogy milyen összefüggés van a két érték között. A beállításkor elkövettem egy ösztönös hibát: feltételeztem, hogy amit megadok, óra és perc. Pedig az időt mérhetnénk bármilyen mértékegységben. Lehet, hogy ez az óra  Gaia szívdobbanását számolja. Vagy az olvasatlan feedjeimet. Vagy az elhullott agysejtjeimet. Még nem jöttem rá, csak annyi látszik, hogy nála kb. 14 óra egy ciklus.

A leglényegesebbet viszont még nem említettem. Ezen az órán a kettőspont a számok között villog. A félreértések elkerülése végett mutatja, hogy telik az idő. Ha belegondolok, ez egy igen fontos információ. Nemrég láttam a filmet, amiben az idő meg tudott sértődni, és akkor nem telt. Fontos lehet kizárni ezt a lehetőséget. Úgyhogy most van egy órám, ami jelzi az idő múlását.

A filmről jut eszembe, hogy vajon az álmoknak tényleg semmilyeneknek kell-e lenniük. Én a magaméiról valahogy nem tudom eldönteni, hogy színesek-e, de egész biztosan valamilyenek. Mindegyiknek van egy határozott stílusa. A filmnek nem volt. Úgy értem, amikor jön a szörny, izmos, és sok foga van, és kitátja a száját, és tiszta erejéből ordít, aztán megindul felénk, az a semmi. Ilyen az a szörny, ami semmilyen. Ha azt akarjuk, hogy valamilyen legyen, ehhez képest kell valamit teljesíteni. Na így volt semmilyen ebben a filmben majdnem minden. Helena minden porcikáját nem tudta takarni ruha és maszk. Az a kicsi, ami kilátszott, valamilyen volt. Mint ahogy a főszereplő üdesége is picit kilógott a többi dolog áporodott semmilyenségéből.

De az is lehet, hogy csak nem szívok eleget.

2011. február 14.

Most már lopok
11:59 | média | nők | 7 hozzászólás

A díjszezon folytatódik, ki kell használni az alkalmat. Ezt az összeállítást az Egotastic! "legszexibb" jelzővel illette, de nekem erről más a véleményem.

Jennifer Hudson

Előbb hosszan elidőzünk a néger száj minden gyönyörűségén, aztán nézelődünk tovább. A dekoltázs csodás domborzatot vonultat fel. Fogyott, és láthatóan büszke rá. Viszont valószínűleg kényelmetlenül érzi magát ebben a ruhában. Mintha utolsó pillanatban igazgattak volna rajta, és elrontották volna az emelést. A mellébe beletenyerelő kosár azt a hatást kelti, mintha ormótlan mellbimbó széle látszana ki. A lába vastag, amivel semmi gond nincsen, de ezt vagy bokáig eltakarni, vagy szeméremig kitakarni érdemes, hogy azt mondjam, voá. A hajtincsek és vállpántok zűrzavara vesszőparipám, azt most nem ragozom.

Selena Gomez

Gyerekarc alatt gyerektest. Bár ezen a képen már inkább lehet érezni, hogy ez csak imázs. Ha a ruha egy tisztességes pushup-ban végződne, akár nőnek is látszódhatna benne. Nem utolsó sorban valami testtartást is ráerőltethetne, ha már magától nem megy.

Heidi Klum

Komoly dilemmát okozott ez a kép. Egyrészt látható, hogy a melleit lapulevélre cserélte. A köldökig érő dekoltázs csak alkalmazkodik a keblek pozíciójához. Ennek így borzalmasnak kellene lenni, de valamiért mégsem az. Ő az a nő, aki képes elgondolkodtatni, hogy tulajdonképpen miért is kell, hogy egy nőnek a szíve fölött legyen a melle. Tökéletes szobor ebben a ruhában is. Pontosan tudja, hogyan kell benne megállni, és ragyog. A ruha-haj-bőr színösszeállítás pedig káprázatos.

Paz Vega

Aki látta őt már valamiben, volt alkalma belehabarodni. Tudjuk róla, hogy egy bombázó. Ezt csak azért mondom, mert a képen nem látszik. Van itt egy semmilyen ruha. Ha egy abroszt ráterítenék, eseménydúsabb lenne. Ráadásul a nőnek is pont a semmilyen alkatrészei látszanak ki belőle, legalábbis ezen a felén, amit látok. Az egyedüli mozgalmasság a hariszok a combján, de valamiért azt gyanítom, hogy nem ezt akarta hangsúlyozni. Esély lett volna még rá, hogy egy szép hátban gyönyörködjünk, de a haj már megint közbeszólt. A csirke bőrszínhez pedig jobb a sötét ruha.

Technikai szünet következik. Van még, de nem akarok nyolc kilométernyi képet a blogomba, úgyhogy most ránézek.

Szerk.: hmm, úgy tűnik, jöhet még.

Kim Kardashian

Csak a történelmi hűség kedvéért teszem be. Fogalmam sincs, ő mitől valaki. Az egyedüli érdekesség a hátsó fertálya. Itt vagy terhes, vagy rossz szögből van fényképezve.

Katy Perry

Ő egy zavarbaejtő jelenség, aki most is hozza a formáját. A fene gondolta volna, hogy ebből a barbi-világba költöztetett guminő imázsból lehet karriert csinálni. Mindenesetre profin csinálják, én meg vevő vagyok mindenre. Szóval angyalszárny jöhet, guminő jöhet, színes izékkel kirakott top jöhet.

Rihanna

Az izgalomnál mindig nagyobb a koppanás. Emlékszem, amikor annó először láttam műkorcsolyában textiles dekoltázst. Először van a hűha. De merész a néni, lássuk csak közelről. Aztán amikor ott liheg a csokorral, edzővel, akkor nyakig testszínű ruha, és a kiábrándulás. Ennek a néger babának iszonyúan jó alakja van, amit nem rest mutogatni mindenfelé. Szerintem belefért volna, hogy egy szál p*nciban legyen ez alatt a fodros ruha alatt. Úgyse látszott volna semmi érdemleges, de akkor valódi lett volna az élmény. Így a két testszínű betéttel csak szánalmas látszatkeltés. Ami a ruhából kilátszik, az bombasztikus, meg az alakját is szépen megmutatja, szóval az összkép mégse rossz. Csak az a csalódás, csak azt tudnám feledni.

Ciara

A rafinált ruha attól rafinált, hogy a láttatást és a sejtetést jól váltogatja. Itt a tökéletes példa, hogyan kell ezt elrontani. Ahol a combja kezd végetérni, és elkezdődik az a finom ív, ami átvezet a lágyékhoz, na ott kell végetérnie a láttatásnak. Ez a ruha három centivel többet mutat, és így lesz belőle fürdő-öltözet, alkalmi ruha helyett. Nem mintha a felső része olyan hű, de jó lenne. Erről a görögös(nek szánt) tákolmányról összesen annyi jót tudok mondani, hogy egyedi. A nő lélegzetelállítóan gyönyörű, az erős fajtából. Szerintem neki az állt volna jó, ha belefeszítik egy egyszerű ruhába, amiből minden mozdulatnál ki akarjon robbanni.

Miley Cyrus

Nehéz eset, amikor valaki úgy lesz sztár, hogy annak a külsejéhez semmi köze, aztán utána mindenki megpróbálja belenézni a nőt, ő pedig megpróbál ennek megfelelni. Remélhetőleg idővel kinövi. Neki a színpadon minden porcikája él. Az ő látványa mozgásban nyer értelmet. Ehhez képest itt valami homályos elképzelést próbál megvalósítani arról, hogy szerinte milyen egy nő. Nos, inkább saját magát kéne kifejezni. Ha esetleg megpróbálná fenékbe rúgni a fotósokat, vagy legalább a nyelvét öltögetné rájuk, az már valami lenne. Ez így duplanulla. Akár végig is mehetek, mert pontról-pontra van elrontva. A száján látszik a botox, amiről gyanús, hogy az arca többi része is kapott. Könyörgöm, minek? A lepréselt mellek látványa igen nagyon lehangoló így. A csípője ezzel a rafináltnak szánt megoldással olyan, mintha meghízott volna, pedig nem. Vastag a térde és a bokája, amivel semmi baj, de ez a szoknyarész alkalmatlan hozzá.

Összegzés: jó esetben is három értékelhető megjelenés, a kilencből.

2011. február 9.

Sherwood-i erdő
20:12 | vélemény | 21 hozzászólás

Bakács Úrnak sikerült elemelnie egy rúd szalámit, és erről mindenkinek van véleménye. A rohadt libsitől a lecsúszott értelmiségig elhangzik most minden. Egy dolog nem tűnik fel senkinek ebben az országban (vagy csak én nem akadtam rá, persze): az, hogy a lopás, mint olyan, bent van a repertoárban. Szükségem van valamire, tehát elveszem. Ez valamiért túlságosan természetes ebben az országban.

A civilizáció ott kezdődik, hogy amit megkívánok, azt nem feltétlenül veszem el. Nem azért, mert nem vagyok erősebb, hanem mert a rend azt diktálja. Ami majd megváltozhat egyszer, ha túl sokunk igazságérzete diktálja úgy, hogy a fennálló verzió nem frankó. Akkor kicsit balhézunk, miközben nem tűnünk túl civilizáltnak, de ami két ilyen ramazuri között van, azért éri meg. Akkor mondhatjuk, hogy nem állatok vagyunk.

A rendet szabályok őrzik. Ha nem az enyém, nem veszem el. Illetve ha nem az enyém, nem dugom meg. Attól függ, mire vonatkoztatom. Utóbbi eset megsértőit huzamos időre szokás elkülöníteni, és csúnyán néz rájuk nagyjából mindenki, aki náluk több önuralommal rendelkezik. Elemelni más vagyontárgyát viszont ebben az országban sikk.

Az átkosban meg voltunk győződve róla, hogy a hatalom birtokosai lopnak. Népi vitéz tehát, aki megelőzi őket, a többiek nevében is cselekszik, amikor megment valamennyit abból, amit elvettek volna. Aztán kitört a kapitalizmus, amiről azt gondoltuk, hogy egyetlen dologban különbözik majd. A cocializmusban minden ingyen lett volna, de nem volt semmi. A kapitalizmus jobb lesz, tehát akkor már lesz is minden, természetesen ingyen. Ezt az elképzelést próbálja most beteljesíteni a fél ország.

Erdőt csak úgy lehet nevelni, ha kőfal és vizesárok veszi körül. A gázt a most publikált kimutatás szerint 13% lopja. (A többi nem meri.) Ellopják a tömlőt a tűzhöz kivonuló tűzoltóktól. Ellopják a biciklit, az autót, a sínt, a kábelt. Ellopják a gázórát az üzemben lévő vezetékről.

De ez csak a jéghegy csúcsa. Mert nem csak az a lopás, amit fizikailag elvisznek. A lopás maga egy szemlélet: ingyen akarok megkapni valamit, ami nyilvánvalóan pénzbe kerül. Erre van egy tökéletes magyar szó:

Jár.

Jár nekem az ingyen kórház. Jár az ingyen iskola. Jár az ingyen utazás, a féláron vásárlás, a prémium, a tizennegyedik havi nyugdíj, az ingyen étkeztetés, ingyen munkaruha, ingyen parkolás. Ha ajándékot ajánlanak, azért a világ végére is elmegyünk. Mindegy, milyen módon, csak kapjak meg valamit úgy, hogy nem fizettem érte. Aki dolgozik, az lúzer. Mi, magyarok nem arra vágyunk, hogy tisztes munkával legyünk hasznosak, és ezt díjazza valaki. Neeem. Nálunk kiharcolni egy járandóságot, az a valami.

Voltak erőtlen próbálkozások az előző kormány alatt, hogy elmondják az embereknek: minden pénzbe kerül. Nem jött be, nem tetszett a magyarnak a vizitdíj. Persze, mert azt biztos, hogy neki kell fizetnie. Ha ingyen sikerült kifordulni a kórházajtón, akkor megvan a remény, vagy legalább az illúzió, hogy valaki más fizette a cehet. Akkor már nyugodtság van. Sikerült meglopni a szomszédomat, már vagyok valaki.

A politika is olyan, amilyet az ország érdemel. Azt fogjuk megválasztani, aki hihetőbben hazudja, hogy ingyen lesz minden. A megválasztott erő persze nem lesz hülye, hogy a képünkbe vágja az igazságot. Már csak azért se, mert ő se azért igyekezett nyerni, hogy ne lopjon. A kör bezárult. Ilyen a Sherwood-i erdő.

Ehhez képest Bakács Tibor "Szalámival Settenkedő" esete pitiáner. Eddig se gondoltam róla, hogy valaki. Hát most már pecsétje is van róla.

2011. január 20.

Repetázzunk
19:08 | média | nők | 3 hozzászólás

Mivel többen mondtátok, hogy csináljak még ilyet, arra gondoltam, hogy az Egotastic! aznap készült képanyagát is kivesézem. Itt nincs kivel vitatkozni, mert az Egotastic! szimplán csak a nyálát csorgatja mindenre, ami nőnemű.

Sofia Vergara: ő annyira dögös, hogy azon csak rontani lehet. A ruhával nem sikerült, mert jól kiemeli az alakját. A dekoltázs az ő esetében kötelező, viszont valami nincs rendben. Mintha egy rosszul sikerült implant után nem találná a kosárméretet. Ormótlan, önálló életre kelni készülő dolgokat sejtek a fodor mögött. A nyak körüli rész leégése szinte érthetetlen: ha nem egy ekkora eseményre időzíti a színét, akkor mire? A sminkje is gyanús: mintha a sebészek munkáját takargatná. Úgy látszik, arrafele tényleg minden tyúk megbolondul. Ehhez az archoz hozzányúlni, kész, végem van. A túlméretezett fülbevalók is a figyelemelterelés szándékát sejtetik. Csak azért néz ki jól mégis, mert az alapanyag bombasztikus.

Eva Longoria: ebből a szögből pont nem látszik, hogy a pulpituson megjelenve olyan alakja volt, mint egy agyagedénynek. Mintha nem lenne válla, és a mellét is kényelmetlenül szorítja össze. A ruha felső részének szabása teljes kudarc. Ő egy ilyen egybejó karakán nő, aki még így is jól néz ki, de könyörgöm, miért nem hozza ki belőle a maximumot?

Maria Menounos: kár, hogy csak ebből a szögből van fotó. Jó szokása mutogatni a mellét, amiből jóval több van, mint amennyit ezen kép alapján sejteni lehet. Így viszont feltűnik, hogy még gyönyörű alakja is van hozzá, ami megbocsáthatóvá teszi a leslejtezett ágyneműcsíkokból összetoldozott ruhát. A kiegészítők pont olyan ünnepélyesek, ahogy ő érzi magát: ez a nő elemében van a vörös szőnyegen. A mosoly túl széles.

Naya Rivera: pofán kellene verni az összes tervezőt, aki azt hiszi, hogy a ruha az ő önkifejezésének eszköze. Mi az az izé ott középen? Jól mutatott a vázlaton, mi? Sajnos ez a ruha mind színében, mind díszítésében teljesen alkalmatlan arra, hogy kiemelje a nőt. Ráadásul a fotó mintha bemozdult volna, és a kisasszony épp most nézett volna ki magának valakit, akire épp rámozdul, és mindjárt megy megenni. Ennél sokkal jobb képei szoktak lenni, amikor csak áll, és huncutul mosolyog.

Nicole Kidman: meglepő módon ő húsosabbnak látszik ezen a képen, mint szokott. Ellene megy a divatnak? Nem kéne, mert ő meg pálcikának mutatott jól. Nincs ennyi melle, az ott tömés. Nem jó a ruha színe, neki világos a bőre, esendőnek szokott látszani sötétebb ruhában, és baromira jól szokott neki állni. Amilyen eszeveszetten jól tud kinézni, ahhoz képest ez igen halovány. A mosolya apró torzulásokat okoz az rcán, ami beindította a műtét-riasztót. Reméljük, csak vaklárma.

Halle Berry: ő nagyágyú a vörös szőnyegen, és most sem bírt hibázni. Pontosan tudja, hogy észbontóan jó alakúak a vállai, tudja, hogy túl izmosak a combjai, és hogy a lábfejét jobb nem eltakarni holmi cipővel. (Azok a lábfejek!) Ez az egyszerűnek látszó összeállítás rendkívül tudatos választás eredménye. A szemét hozzámélyíti a ruhához, és nem rontja el az összhatást fölös ékszerrel. Kész. Leborulunk.

Heidi Klum: komoly kételyek merülnek fel e kép kapcsán az épelméjűségét illetően. A földkerekség egyik legjobb alakú nője, aki gyakorlatilag bármit fölvehet, képes szisztematikusan mindent elrontani. Hol a melle?? És mi ez a batik-szakkör maradéka oda ráhányva? Tetkó a jobb karján, műtéti torzulások a mosolyban, és afrikai bútor-alkatrészek a csuklóján. Nincs lentebb.

Charlotte Ross: belehunyorít a fotóba. Kár, mert egyébként ezek a szemek ujjnyi kontúr nélkül is tudnak igézőek lenni. A visszafogott tartás, a szőke hajvihar és ez a ruhaszín egyébként pusztító kombináció. Alig látni ékszert, hófehér körmök, minden tökéletes. Illetve mégsem: a dekoltázsnál valami hibádzik. Nincs az a néger szerszám, aminek ekkora hely kellene ott középen. (Elnézést a hölgy-olvasóktól, mint jeleztem, a hímek véleményét igyekszem visszaadni.) Akinek ennyire nincsenek egy véleményen a mellei, az vagy préselje össze, vagy takarja el a likat.

Hayden Panettiere: el kellett volna olvasni, mi van a dobozra írva. Az volt rajta, hogy szájfény, és nem az, hogy testfény. Hova akarsz csillogni? Először el kéne dönteni, ki vagy, és mi akarsz lenni. Ez a félbehagyott apácajelmez semmire nem jó. Azt kéne erősíteni, ami vagy: egy husi belevaló jó nő. A kétségbeesést sugalló ruhához képest mellbevágó a magabiztosság, ami a tekintetből sugárzik. Az a mosoly, és az a tekintet! Még a suvickolt smink se bírja elvenni az erejét. Ahh... na jó, meg van bocsátva a ruha.

Kelly Brook: akik olvassák a blogomat, tudják, most mi jön :) Ez a férfias vonású csodalény a jól kinézés alfája és omegája. Szerintem nem különösebbek az adottságai, de ő az, aki rendkívül tudatosan kimelózza belőle a tökéletességet. Mindent ennek rendel alá, és soha nem hibázik. Nézzétek, a ferde tartástól hogy púposodik finoman az egyik melle. És most képzeljétek el, ahogy riszálva megy, és közben hullámzik a Balaton. Ilyen a hajszálpontosan jól megemelt mell. A dekoltázsba belehúzott csík incselkedés: kitakar belőle, de mégsem, mert oda tudjuk képzelni. A ruha ott kemény, ahol keménynek kell lenni, és ott esik lágyan, ahol meg az kell. Ez a szín rajta is tökéletes. (Bár szerintem rajta minden szín az.) Kéne egy tanfolyam, amit ő vezet, és az összes nő beiratkozik rá. Egy lépés egy jobb világ felé.

Nina Dobrev: ő vagy egy parasztlány, aki most jött legeltetésből, vagy valaki rajta  tanulmányozta a sminkmesterség fortélyait. Tudom javasolni azt a módszert, hogy egyazon arcra vagy a doboz bal, vagy a jobb felén lévő színeket kenje fel. Nem biztos, hogy ettől tökéletes lesz, de legalább feleannyi szín lesz rajta, mint így. A smink dolga többek között, hogy arányba hozza az arcvonásokat: szemet, orrot, szájat... mondom szájat... na mindegy. Szerencsére a kezdő sminkesnek van egy nővére, aki meg kezdő fodrász, és tudja hozni az összhangot. Ő a fésülés rejtelmeiben merült el, most első ízben. Ruha. Mondjuk csillog, hogy jót is mondjak róla. De könyörgök, mi az a betoldás ott, a legfontosabb helyen? És ha már ilyen eszeveszett jó lábakkal áldotta meg a teremtő, hát miért nem lehet az a ruha mondjuk tizenöt centivel rövidebb? Azt a kék izét az ujján már meg se említem. Nina Dobrev testét ezennel katasztrófa sújtotta területnek nyilvánítom.

Renne Olstead: a balesetes ruha külön tudományág. Nem kevés erőfeszítést sejtek a teljesítmény mögött, hogy a kamerák kereszttüzében rekord gyakorisággal szakad el, hullik le valami, aminek takarni kellett volna valamit. Én kötelezővé tenném. Amikor minden fotós jelzett, hogy készen áll, akkor pattanjon el az a pánt. Produkció megvolt, következő versenyző. Itt is erősen leköti a figyelmemet, hogy az a pánt ott...  az a pánt ott teszi a dolgát. Az se érdekel, hogy a szövet egy ülőgarnitúráról származik. Láthatóan vámpírosra akarja venni a figurát, de jobb volt feltűzött hajjal, és azzal a jóllakott arckifejezéssel, amitől a férfiembernek csupa jó dolog jut az eszébe. Viszont rózsaszínűek az ujjai, ami felháborító. Egyszerűen nem tud nem jó nő lenni.

Sarah Shahi: picit problémásak a mellei, jobban oda kellene figyelni, hogy ne legyen olyan pillanat, amikor ilyen pacuhán állnak. De ezt csak a kontraszt kedvéért szúrtam be. Ilyen egy hibátlan beállás egy ilyen egyszerű kis virágmintásban. A jobb vállán kicsit lecsúszott az ujj, és kilátszik a vállpánt, és én azt nézem percek óta. Az egyszerűnel látszó ruha ilyen kifundált részletekkel lep meg. Mosolya, mint Julia Roberts-é, a szeme pedig szebb. Azok a szemek! Szükségem lenne a telefonszámára.

Selena Gomez: naptár szerint nagykorú, de én másképp döntöm el a dolgot. Ez még nem nő.

2011. január 19.

És most reklá... izé, kép
11:01 | nők | még nincs hozzászólás

Levezetésül, és hogy ne csak dumáljak itt képekről. A miheztartás végett, Miss Stone ilyen volt vörösen:

Emma Stone

Legyünk lelkiismeretesek
10:47 | média | nők | 5 hozzászólás

Folytatás következett, hát folytatom én is. Most határozottabban reagálok a cikkíró véleményére.

Helena Bonham Carter: nem tudom, mi baj ezzel a ruhával. Igen, egy kicsit túl mintás, de ez szerintem üde kontrasztot képez Helena szoborszerű vállaival. Haja, sminkje tökéletes összhangban, és meg is tud benne állni, mitől ne tudna, ő egy valaki.

Michelle Williams: ezzel kivételesen egyetértek. Rakás szerencsétlenség, zuhanyfüggönyben, igen.

Emma Stone: miféle elvárás az már, hogy ha eddig vörös volt, akkor maradjon vörös, különben lehúzzuk. Halló. Ez a nő így is szédületes. Bombasztikus az alakja, a barack kiemeli a barnaságot. Táska, testtartás, minden egyben.

Jennifer Lopez: nem röhejes, viszont már megint befelé fordul, és önmagában gyönyörködik. Mint egy buzi parfümreklámban. Hát akkor álljál otthon a tükör előtt anya, bazmeg. De ha kijössz a fénybe, akkor tessék megpróbálni visszanézni a hímekre, megpróbálni befogadni azokat a tekinteteket, vagy valami. Ez a tündöklő smink rémes, törlőronggyal közelíteném. Az se segít, hogy a ruha érdekes, és hogy meri mutogatni a nem vékony, vadító színű combjait.

January Jones: nem, nem dögös lány. Egy aszott kurva. Valószínűleg a ruhával nincs semmi gond. Attól, hogy merész, még lehetne szép is, csak kellene bele egy jó nő (Halle Berry, hmmm?). Ami nem merül ki abban, hogy van neki melle. Ez vicsor, nem mosoly, és az a hónalj...

Natalie Portman: olyan, mintha a zuhany alól lépne ki, törölközőt magára tekerve. Nade ki mondta, hogy zuhany alól kilépve, törölközőben nem lehet szép egy nő? Neki ez fantasztikusan jól áll. Hajszálpoöntosan illik a testtartásához. Ez a ruha neki van kitalálva. A dísz rajta sebzettséget sugall, ami szintén passzol az alkatához. A nyakék elmegy, bár nélküle dalra fakadnék attól a dekoltázstól.

Megan Fox: egy ribancos jó nő kísérlete, hogy társasági nőnek látsszon. A kísérlet kudarcba fulladt. Ha valakinek ilyen feje van, és így tud megállni, akkor tessék hozzáöltözni. Ez így se nem kurvás, se nem elegáns. Róla is hiányzik tíz kiló, a tetkó pedig még a kurvás fazonba se férne bele.

Jo Champa: nem ismerem, és a biztonság kedvéért utána néztem, nem férfi-e. Mivel annak látszik. Hát, nem írják sehol, de attól még... viszont ha nem az, akkor el kéne gondolkodni a fizimiskán. Értem én, hogy a párducminta szitokszó, de először mindig a nőt keresi az ember képen, és még nem jöttem ki a ciklusból.

2011. január 18.

Hölgy-olvasóim kedvéért
13:15 | média | nők | 9 hozzászólás

Szép nők, szép ruhákban pózolnak: jó dolog egy díjátadó gála. Garmadával kerülnek fel a netre a fotók, lehet csemegézni. A Life & Style is csinált egy összeállítást, vélhetően nőknek. Stylist módra kommentálják a vörös szőnyegen felvonulókat. Nekem meg nem tetszenek a kommentárjaik. Férfi szemmel másképp festenek a dolgok. Márpedig (az utolsó kép kivételével) szerintem férfiaknak kellene, hogy tetsszen. Nos, mivel oda nem bírok befeszíteni ennyi kommentárt, és mivel főleg nők olvassák a blogomat, tessék, elmondom itt, milyenek azok a ruhák (és benne a nők), szerintem. Segítségképpen. Aztán lehet kommentálni, hogy bejött-e ez a kísérlet.

Nem teszem be ide a képeket, elnézést, mert túlterhelném vele a blogomat, csak linkelem. Eredetileg ebben az oldalban vannak.

Catherine Zeta-Jones: CZJ-től büszke tartást lehet tanulni. Ő férfiszemmel egy nemes vad. Majdnem mindegy, mit vesz fel, mert iszonyúan jól hordja. Ráadásul a ruha egy gyönyörű dekoltázst enged látni. Szép a bőre színe, egységes, nem sminkelte félre az arcát. Nincs nyakék, amit nem lehet eleget hangsúlyozni. Pont jó helyen vág a dekoltázs-vonal, és a haja sem lóg bele. Eddig tökéletes. Innentől lefelé valami függöny van ráredőzve, ami ruhának eléggé avítt. De ezzel együtt is szenzációs az összkép.

Tina Fey: őt nem tudom, kicsoda, viszont nála is remek az összhatás. Van valami csintalanság a lényében, amit a testhez simuló ruhában ezzel a tartással ki tud fejezni. A porcelán-dekoltázs is pont megfelelő mértékű. A haja és a szoknyája vége rímel egymásra, és szecessziós hatást kelt, ami roppantul illik hozzá. És ebben az összképben nem sok, hogy a nagy szemeit még ki is hangsúlyozza. Kívánatos.

Mandy Moore: neki évekkel ezelőtt volt egy jó korszaka, amikor még nagyon hamvas barack volt. Akkor egy egyszerű pántos fekete ruhában volt képes ritkítani a férfiállományt. Azóta valahogy nem leli a formáját. Érettebb lett, és éppoly gyönyörű, de ez a példa is mutatja, hogy tiszta káosz a nő. Fölvesz egy semmilyen ruhát, ami a legszebb részét valami ferde csíkos tüll izével rontja el. És ha ez nem lenne elég, belelógatja a haját. Tudom, most ez a divat, Sandra Bullock otromba parókának tűnő hajzata volt a mélypont, de ez se kismiska. Kócos, vazze, kócos. Miközben valószínűleg életem során nem fogok annyi pénzt megkeresni, mint amennyi most rajta van. Szintén úgy tűnik divat a pirosító, de bár ne lenne az. Nélküle a tiszta arca sokmindenért kárpótolna. Így viszont az összkép lesújtó.

Lea Michele: őt se tudom, kicsoda. Ez az a ruha, ami érdekelne más szögből is. Gyanús, hogy a dekoltázs túl nagy, de ebből a szögből megmenti a betakaró fodor. Merész választás ez a nagyszabású ruha, illik hozzá a haja, és láthatóan ki van találva hozzá a póz. Ez egy ügyes nő.

Leighton Meester: kár mentegetőzni a cikkírónak, mert ez a ruha szenzációs választás. Ritka példája annak, amikor tökéletes az összhang az öltözék és a nő habitosa között. Ahogy áll benne, minden sallang nélkül... hibátlan. Itt nem baj, hogy belóg a haj, viszont a sminkje lehetne kevésbé határozott.

Anette Bening (egy n-nel): ő régi kedvencem. Lényéhez tartozik a folyamatos játék, a bohóckodás. Viszont úgy tűnik, nehezen dolgozza fel a korát. Kár, mert még most is gyönyörű, nyugodtan öltözhetne nőnek még pár évtizedig, nem kell ez a lipótmező fizimiska. Megbocsájtjuk neki, mert jó fej, de ez akkor is értékelhetetlen.
Julianne Moore (ugyanaz a kép): neki nem szeretem a lényét. Szép-szép, de valami szétfolyik. Most is úgy van sminkelve, hogy elmázolódik tőle az arca. Pirosítót is sikerült hozzákeverni, ami az ő esetében kábé 20 évet öregít. Tovább rontja a helyzetet a minden egyes püffedt ujjára húzott gyűrű. A ruhája meg olyan, mintha sebtében letépett volna egy sötételőfüggönyt, átdugta volna a nyakékén, és a derekánál összefogta volna. Értékelhetetlen. A színét jól választotta, de ezzel ki is fújt a dícsérnivaló.

Diana Agron: őt se tudom, kicsoda. Selymes színösszhang vonul végig a ruhán, bőrön, hajon, kiegészítőkön. Kérdés, hogy kell-e az ilyen mértékű összhang, mindenesetre ezen a képen tetszik. Csinos pofi, okos sminkkel, ez is tetszik. Ami nem tetszik, az a dekoltázs-vonal. Nem fér a fejembe, honnan veszik a nők azt az ötletet, hogy keresztbe átkötik a mellüket középen egy madzaggal, és egyik felét kinevezik ruhának, másik felét dekoltázsnak. Szeretjük a kötözött sonkát, de megenni, és nem nézegetni. Érdekes módon ehhez képest egész jónak tűnik a belógó haj + nyakék kombó, ami ellen pedig berzenkedni szoktam dekoltázsilag.

Olivia Wilde: mindent elmond, hogy ez a nő tizenhármasként, smink nélkül (-inek mutató sminkben) jobban néz ki a sorozatban, mint itt. Először is túlbarnítja magát, ami az érdekes vonalú arcát elrejti. Azután túsminkeli az érdekes vágású szemét, ami alaphiba, mivel az a védjegye, és így pont nem érvényesül. A ruha nagyon komoly, és szerintem semmi baj a cipővel, de persze a szoknya leengedve jobb. A dekoltázs-rész valószínűleg rendben lehet, de az a fránya haj, már megint.

Angelina Jolie: emklékszem, réges-régen, amikor az MTV-n még volt zene, akkor a Jolán csontjain volt hús. Aztán utolérte a Calista Flockhart betegség, amit lassacskán át lehet keresztelni. Férfiszemmel nem világos, mi jóságot talál benne, hogy így elfogyasztja magát. A ruha valószínűleg káprázatos, szívesen megnézném egy női testen. Most egy vállfára van akasztva, ami mögé betömtek két zoknit, a melle helyett. Szomorú dolog ezt látni.

Scarlett Johansson: ha a stylistja lennék, nekem is eszembe jutna ez a ruhaszín. Mármint hogy bármit, csak ezt ne. Neki az a fajta pőre-színű bőre van, ami nagyon mezítelen bőr hatását kelti, és ez vérforraló tud lenni, és erre tessék rádolgozni úgy, hogy kiemeljük a kontraszttal. Hiba. A melleivel nincs semmi baj, akár kiteszi, akár nem, viszont ezzel a ruhaszínnel nem tud érvényesülni a dekoltázsa. A haja remek, viszont vagy két napja nem aludt, vagy ki kellene rúgni azt a sminkest. Egy ennyire gyönyörű nőből ilyen pszichopatát csinálni, hát ahhoz már kézügyesség kell. Az a tetkó pedig... á, hagyjuk.

Julianna Marguiles: ő sokkal-sokkal szebb, mint ezen a rosszul sikerült fotón. Viszont több hibát elkövettek nála is. A foltszerű ruha kiemeli, hogy a bőre már korántsem olyan egységes. Ráadásul az örök hibaforrás, a dekoltázs itt is megbosszulja magát. Nagyon szép, eseménydús a dekoltázs-rész fentről kábé a hónaljak vonaláig. Onnantól viszont jön egy horpadás, amit vagy meg kellene emelni, vagy nem kéne láttatni. Ez így sajnos hervasztó. De legalább a sminkjét nem szúrták el.

Christina Hendricks: nem értem, miért kell egy nőnek dugdosni azt, ami a védjegye. Ha valaki a hatalmas, hullámzó dekoltázsával lett (méltán) népszerű, akkor azt tessék mutogatni. Ez elvárás. Telt nőn testhezálló ruha: végre! A fodordísz is illik hozzá, viszont nem tetszik, ahogy szembesít a ténnyel, hogy a vörös haj csak ennyire vörös. Inkább legyen zöld az a ruha, és látszódjon benne vörösebbnek, démonabbnak. A sminkesének sikerült megoldania azt a bravúrt, hogy azt hiszem, borostát takargat.

Anne Hathaway (másik kép): ez hogy került bele a "legjobb ruhák" összeállításba?? Szerintem ez nem ruha. Teljesen értékelhetetlen, ha egy nejlonzacskót húz magára, az is jobb lett volna. Ő is túlfogyasztja magát, ami rendkívül rosszat tesz az igen egyedi arcvonásainak.

(Hailee Steinfeld: gyereket nem kommentálok.)

Amy Adams: váóú! Nem tudom, hol kezdjem a lelkendezést. Olyan fokú hibátlanság van, hogy az már nyomasztó. Alul a slafrok, ami szűkben folytatódik, aztán jön a csipke, felül pedig a dekoltázs finom domborzata zenél hozzá. Ez egy olyan kompozíció, amit hosszasan lehet csemegézni, mint egy műalkotást. És jól mondja a cikkíró: ehhez a bőrhöz ez a ruhaszín, ájulás. A haja pont annyira van ráncba szedve, amennyire kell, és az összes lehetséges hiba elkerülve. Brávó, kislány.

(Jane Lynch és felesége: melegeket sem kommentálok.)

2010. december 6.

Gyerekhalál
20:29 | közlekedés | 2 hozzászólás

Nem kell sokáig a baleseti híreket hallgatni, hogy a KRESZ alkalmatlansága szembeötlő legyen. Most éppen szánkózó gyereknek kellett meghalnia azért, mert a KRESZ nem szól másról, mint a felelősség tologatsáról. Jelentős összegbe merek fogadni, hogy fel fogják menteni az autóst. Nem lehetett számítani rá, hogy a gyerekek keresztülcsúsznak az úton. Vásott kölkök, ejnye-bejnye, de hát ilyen az élet. Van, amikor a gyereknek meg kell halnia.

Szemernyi kétséget se okoz ugye, hogy vannak sofőrök, akik kisujjból hárítják el az ilyen szituációkat. Mármint azt a jelentéktelen százalékot, amit nem kerülnek el eleve a szimatuk alapján. Nyilván ez csak szerencse dolga. Az "egymillió kilométer balesetmentesen" plecsnit a véletlen adományozza. Megnyugodhat a jogalkotó, ő mindent jól csinált. A felelősség áthárításában magára gondolt először.

Egyszer már megírtam, hogyan lehetne jobban, csak ismételni tudnám magamat.

2010. november 24.

És lőn a cserebogár
17:59 | nők | még nincs hozzászólás

Hosszan gondolkoztam, hogy mitől ne legyen a következő kép is Kelly Brook, végül ezt találtam ki. Volt egyszer egy Hermione:

Hermione

Aztán teltek-múltak az évek, és ez a minden porcikájában harapdálni való gyönyörűség nőtt ki belőle:

Emma Watson

Öregszünk.

Az emberi gondolkodás útvesztői
17:03 | életképek | elmélet | 4 hozzászólás

Nemrégiben izgalmas beszélgetést folytattunk le a Páholy fórumán a racionális és a hit alapú gondolkodásról. Anyukám pedig tegnap bejelentette, hogy ezentúl csak ecetsavval fogja a kávéfőzőt vízkőteleníteni, mert az nem olyan veszélyes. Erről pedig eszembe jutott Szanka, aki évekkel ezelőtt húzogatta a strigulákat, hogy megvan-e már a 30, amennyiszer tiszta vízzel átfőzeti a kávéfőzőt, hogy biztos kimosódjon belőle a vízkőoldó. No meg az, hogy amikor ezt Mage-nek elmeséltem, azt válaszolta, hogy naná, hogy legalább annyiszor.

Kérdés tehát: hányszor kell átöblíteni a kávéfőzőt vízkőtlenítés után?

Hol van víz a kávéfőzőben? A tartályban, és az onnan kivezető vékony csőben, máshol nem. Ezeket kell kimosni valahogy, és akkor boldogság van. A tartály egyszerű, mert párszor kilögybölöm, kiöntöm belőle, és már jó is. De a csőbe ettől nem megy bele a víz. Az a kurva cső a gond. De először nézzük a tartályt.

Amikor befejezzük a vízkőtlenítést, a tartály oldala "vizes" marad, vagyis vízkőoldós. Ezt ha kifacsarnánk, talán lenne belőle egy centiliter, de ha rendesen ki van öntve, akkor nincs annyi. Néhány milliliter vízkőoldó tehát az ellenség. Beleöntünk néhány deciliter vizet, meglötyögtetjük, ettől elvegyül. Százszorosára hígítottuk. Ha ezt háromszor megcsináljuk, egymilliószoros lett a higítmány. A kiindulás a vízkőoldó volt, ami kb. 5%-os sósavoldat. (Ja, nem cilitbeng, nem misztermászl, hanem vízkőoldó, amiről beszélek. Tehát ami hat is.)  Legyünk nagyvonalúak, kerekítsünk felfelé, és induljunk ki 1 centiliter oldatból. (5x10^-4) liter sósav volt a tartályban, mielőtt elkezdtük öblögetni. Utána ez a nagyságrend (5x10^-10)-re változott. Ettől meg szoktunk nyugodni, joggal. Ez a mennyiség kb. 0,005 mg-nak felel meg. A TDS mérés szerint a pesti csapvíz oldottanyag tartalma kb. 300 mg/liter, és abban a 300-ban csúnyább dolgok is vannak, mint ami csak a kémhatást borogatja. Valószínűleg sósavból is jóval több van benne. Az a 0,005 semmi.

Így tisztul a tartály. De nézzük a csövet.

A csövet azután kezdjük el átfőzni, hogy a tartályt már kiöblítettük. Tehát, van a cső, ami teli van vízkőoldóval, és van a tartály, amiből elkezdjük átnyomni a vizet. Mondjuk a cső 50 cm, és belefér 5 cl víz. (Csak nagyságrendeket számolok, az eredmény úgyis durva lesz.) 10 cm-enként 1 cl vízkőoldó. A tartályban meg várakozik 1 liter friss csapvíz. És elindul a víz. Tolja maga előtt a vízkőoldót, csak az a kis része marad ott, ami a cső falához lapult. Mondjuk a fele. Ezzel iszonyúan nagyvonalú voltam, mert lehet, hogy a tizede. De belefér :) Mondjuk az első 10 cm-es szakaszban felére higítódik a vízkőoldó az első 1 centiliter víztől. A második 1 centilitertől negyedére, és így tovább. Amikor a víz vége áthörög, a higítás kettő a mínusz századikonnál tart. 2^-100, számmal leírva is szép. Ez kevesebb, mint 10^-30. Mivel a kiindulás is oldat volt (lásd fentebb), valójában még (10^-32)-nél is kevesebb a sósav aránya. Ha (10^-23) lenne, akkor lenne rá esély, hogy valahol kolbászol benne egy molekula az eredeti anyagból, de így már semmi. Jelentősége is semmi, hiszen ott van az a rengeteg szennyeződés, amit a csapvíz hoz, és amire nem gondolunk, és ezért nem zavar.

Valójában iszonyúan nagyvonalú voltam. Igazából a cső első centiméterében megtörténik a felére higítás, 1 milliliter vízzel, és azután ezerszer ismétlődik. Valójában az első fél deci víz annyira kimossa a csövet, hogy nem marad benne az eredeti anyag egy molekulája se.

Ennyit a racionális megközelítésről. A hit alapú megközelítés pedig úgy néz ki, hogy amire gondolok, az létezik, amire nem gondolok, az pedig nem. A tudatomból mosogatom a sósav emlékét, miközben rakódik le a nem kevés vízkő :)

Anyukámmal nem vitatkoztam. Nyilván fogalma sincs róla, hogy adott mennyiségű vízkő leoldásához ugyanannyi gyök kell akármilyen savból, és a maradék pont ugyanannyira lesz savas és ártalmas. A hitet jobb nem piszkálni.

2010. november 12.

Legyen Budapest a pollerszobrok városa!
00:15 | ötlet | 1 hozzászólás

Nemrég vitába keveredtem az Urbanistán. Én voltam a "kenje a hajára a megvalósíthatatlan ötletét" oldal egyik képviselője a hangos többséggel szemben. Szerintem a kattantságunkra mi sem jellemző jobban, hogy a Guiness-rekordoknál csak a hasznavehetetlen ötleteket díjazzuk jobban. A legnagyobb dícséret az ötletes, és amikor meginterjúvolnak a tévében valakit, aki világra szólót alkotott, akkor se azt kérdezi a riporter, hogy hogyan volt kitartása hozzá, hanem hogy honnan jött az ötlet. Az ötlet a minden, az ötlet az alfa és az omega nekünk, magyaroknak.

Márpedig az ötlet kutyafüle. Nulla, zérus. Csak a kivitel számít. Biztosan vannak olyanok, akiknek nincsenek ötleteik, és mégis emberszámba veszik saját magukat, de szerintem e két halmaz nem metsz. Szerintem az a normális, hogy az ember fejéből pattognak az ötletek, amiket a normális idejében szelektál, a szenzációhajhász, sikerorientált önmenedzselő pedig végigvisz akkor is, ha a vak is látja róla, hogy nulla a gyakorlati értéke.

Amiről most akarok írni, igazából egy hónapok óta dédelgetett másik polleres ötletem kiegészítője volt eredetileg, de sokáig elvetettem az egészet, mert nem éreztem a relevációt. Aztán ma valahogy összeállt ez a kiegészítő ötlet, és beelőzött. Ez már érdemes arra, hogy betűt pocsékoljak miatta.

Sokszor felmerül, hogy tornyos fővárosunknak milyen egyediséget, milyen kuriózumot lehetne adni. Mit lehetne hozzáfűzni ahhoz, amit 100 évvel ezelőtt megcsináltak. Az utóbbi évtizedekben nem sok eredményt értünk el. Ne szépítsük: maga a gyalázat, amit épített környezet címszóval hozzáfűztünk az eklektikus városmaghoz. Szép kihívás.

Azért tetszett meg a saját ötletem hirtelen, mert rájöttem, hogy iszonyatos mértékben költséghatékony. Maga az önjáró attrakció. Elég belevágni, és bagóért repít a hírnév felé. Na jó, nem csigázok tovább, nézzük, miről van szó.

A belvárosban igen sok helyen korlátozzák a forgalmat pollerek. (Aki nem ismerné ezt a kifejezést: azok a bizonyos "demszky-karók", amik a járda szélén sorakozva megakadályozzák, hogy a paraszt odaparkoljon.) Van közöttük sok fajta. Kellene azokról egy lista, amelyek érdemesek rá, hogy megtartsuk őket. Hány fajta, hol vannak pontosan. Ennek tudatában ki kellene írni egy pályázatot honi szobrászművészeink számára. A feladat egyedi poller tervezése. A pályázat némi felhajtás keretében évente kerülne kiírásra. Rá lehetne szánni mondjuk 100 milliót a díjazására, és a várható érdeklődéshez mérten határozni meg a díjazottak számát. Lenne mondjuk 50 díjazott és megvásárolt pollerszobor, persze nem egyenlő arányban. Első díj 20 millió forint, hogy bizseregjen a tenyerük a nagyoknak is, mert az már díj.

A feladat az lenne, hogy a listából keressen ki egy konkrét pollert, és annak a helyére tervezzen egy egyedit. A magasság adott, és bele kell férnie egy 20 cm átmérőjű hengerbe. Felül nem lehet hegyes, és oldalirányban sem állhatnak ki belőle éles, szúrós részletek. A beküldött szobor maga csak öntőminta, készülhet bronzból, fából, vagy akármiből, ami időtálló és kibírja a mintavételt.

A díjazott és ezzel megvásárolt munkák múzeumokban és vállalkozó kedvű középületekben kerülnének elhelyezésre. Minden múzeum bejáratánál, az előcsarnokban lehet valahol oldalt találni egy kis helyet, ahol illedelmes sorban elhelyezhető szerényen pár pollerszobor. Előttük kis réztábla a földön, ami írja, hol van használatban. A mintavételezés során hagyományos homok öntőformát készítenek (erre kell alkalmasnak lennie), vasból kiöntik, és lefestik azzal a festékkel, amivel az a széria poller van lefestve. Kihúzzák a korábbit, és bekerül az attrakció a helyére. Ha kidöntik, vagy bárhogy megsérül, csak kölcsön kell kérni a múzeumból az eredetijét, és készülhet az újabb másolat.

A múzeumoknak se tenne rosszat, ha a turisták egy idő után már rutinosan keresnék, hogy melyik sarokban mi áll, de nem ez a lényeg. A fő-fő, semmivel nem überelhető tudomány, hogy a turista-attrakció kint a városban önjáróvá válik. Egy poller-szobor nem okozhat botrányt, nem lehet alkalmatlan, nem lehet visszautasítani. Pont belefér a sorba, se több, se... hohó, dehogynem több! Iszonyú mértékben több, csak nem tűnik fel elsőre. Mész a sor mellett, és hoppá, mi az ott. Kommentár nélkül, szomorúan, egymagában egy megszeppent pinokkió. Vagy madárijesztő. Vagy kopjafa. Vagy egy evezőlapát. Vagy elefántormány. Ezt tényleg rá lehet bízni a szobrászainkra. Elszabadulhat a fantázia, mert csak látszólag kötött az a 20 centi átmérőjű, 80 centi magas befoglaló forma. Valójában ez egy nagyon alkalmas arány, szinte bármi belefér.

Aki nem érti, hogy ebben mi a klassz, az biztosan keveset sétál Budapesten. Na hol van a nap 24 órájában közlekedési dugó? Ki találja ki? Elárulom: a Korzón, a Királylány szobránál. Tudjátok, amelyik a korláton ücsörög. Nincs olyan perce a napnak, amikor az előtt ne fényképezkednének turisták, elállva a (gyalogos)forgalmat. Namost az évi 50 poller az 10 év alatt 500 attrakció, elszórva a városban. Micsoda program ezeket összevadászni! Külön útikalauzt lehetne hozzájuk készíteni. Elég lenne hagyni, hogy kitermelődjenek közülük a sztárok. Lenne mindnek története, zabálná a nép. És mindezt rongyos 100 millióból.

Később el lehetne gondolkodni egy nemzetközi pályázaton is. Ha már van egy mezőny, már van egy színvonal, fel lehetne dobni a nemzetközi nagyoknak ezt a feladatot. Keressék meg benne a kihívást. Egy-egy jól sikerült díjazott akkora nemzetközi hírverést produkálna, hogy a befektetés kb. 78937-szer jobban fialna, mint az idióta országimázsra költött pénz.

A díjakon kívül persze lenne valamennyi plusz költség. Öntés, kihelyezés, pótlások szervezése. Kellene egy bizottság is, amelyik felügyeli az egészet, mert mi van, ha átépítik az utcát, és megszűnik az a pollersor. Első körben meg lehet kérdezni a szobrászt, de persze ezt a dolgot nem 10 évre tervezzük, ezért számolni kell azzal, hogy a szobrász már nem él. Ilyenkor kellenek a nagyfejűek, akik majd kieszelnek egy megfelelő áthelyezést. Összesen lenne kábé 150 millió évente. És sztárt csinálna a városunkból, az egész világon.

Na ilyen egy megvalósítható ötlet szerintem. Igazából ez most olyan jól sikerült, hogy már azon töröm a fejem, hogyan lehetne életre hívni.

2010. november 9.

Miért kínáljuk háromezer forintért a tizenöt megabites internetet?
01:50 | reklám | még nincs hozzászólás

Segítek megválaszolni a reklámban föltett kérdést, jó?

1. Először is mert tökmindegy. A gépek már megvannak, áramot nem sokat fogyasztanak, akár ingyen is adhatnánk, de nem adjuk, mert gecik vagyunk. Ahhoz, hogy nekünk ez tényleg pénzbe kerüljön, az kellene, hogy drága, minőségi routereket használjunk, de ettől nem kell tartani. (Viccelsz?)

2. Móricka, kipróbáltad te ezt terheléssel, höhö? Figyu, írunk itt ilyen számokat, közben figyeljük, a Sándorék hol járnak, mert őket kell mindig überelni. Azért nem mondunk gigabitet még, mert elég mindig csak egy picit többet. Szóval ez csak egy elvi érték, nem úgy kell érteni, hogy tényleg annyi. Akár annyi is lehetne, de nem lesz sose. Meg különben is,

3. Elolvastad az apróbetűt, hülyegyerek? Ha torrentet bekapcsolod, ftp-zni próbálsz, vagy bármilyen protokoll megjelenik, ami adatátvitelre alkalmas, szerződésileg korlátozunk 3 bit/s-re, fél évre. Már amennyiben ez fel fog egyáltalán tűnni, lásd 2. pont. Nem, ez a net arra van, hogy e-mailezzél, és 100kB alatti weboldalakat nézegessél, percenként egyet. Minden más használat szabálytalan.

2010. november 4.

Devecseren a helyzet
21:44 | életképek | 3 hozzászólás

Szombaton voltunk sarat takarítani, önkénteskedni. Hát, egy kicsit másképpen fest a helyzet, ha nem a híradóból nézzük.

Az látszik, hogy tényleg minden saras volt, és ahol végigömlött a cucc, ott kő kövön nem maradt. De nem ömlött végig mindenhol, és ahol elöntötte az udvarokat, ott is van olyan ház, amelyik pont annyira épült dombra, hogy sértetlen maradhatott. Az udvarokon megrekedt sarat pedig mostanra elpucolták. Igazából az összkép az, hogy mindenhol volt sár, de egy hónap alatt már látszik a változás. Elég lenne még pár hónapig folytatni, és akkor eltűnhetne az összes sár, mindenhonnan.

10 fős brigádokat várnak össze a szervezők, a legtanulságosabb azt látni, hogy érkeznek mindenfelől emberek önállóan, szervezetlenül, és kicsit tanácstalanul betoppannak, hogy jó napot kívánok, önkéntesnek jelentkeznénk. Munkások, értelmiségiek, beosztottak, főnökök. Más nemigen hozza így össze a magyart. Csak zavartan pislogtam, amikor ismeretlenek rám köszöntek, ebédnél jó étvágyat kívántak. Valahogy mindenki azt érezte, hogy ott mindannyian egy közösséghez tartozunk.

Nem kis erővel dolgoznak a hivatásosak. Tényleg minden sarkon áll egy gépfegyveres készenléti (vagyis marcona) rendőr. Tűzoltók, katasztrófavédelmisek, máltaiak, a caritas emberei, meg amelyiknek a nevét se tudom. Kérdezés nélkül adják a teljes védőfelszerelést, egyszeri használatra. Szendvics, ásványvíz, kávé, tea, több fogásos ebéd, aminél az anyám nem csinál finomabbat, aztán megint kávé, tea, szendvics. Ember legyen, aki végigeszi-issza, amit adnak. Nekem nem sikerült.

A helyzet bizonytalan. Az iszap hatását hivatalból túllihegik. Aki a védőfelszerelést adja, annál ez normális, de van aki inkább érdekből csinálja. Amit lapátoltunk, vagy inkább csákányoztunk, már nem volt folyós, nem fröccsent. Ezért igazából felesleges volt az űrhajósruha, egy idő után ki is bújtam belőle. Lekerült a gumikesztyű, aztán a cérnakesztyű és a szemüveg is, a pormaszkot meg föl se vettem. Egy gumicsizma elég lett volna. A tenyerem tiszta vörös volt az anyagtól a nap végére, aminek semmilyen hatása sem volt. Orrfújásnál az is látszik, hogy semmi pirosat nem szívtam be, de egyébként is éreztem volna. Ennyit arról, hogy a vörösiszap halálos.

A hírek szerint aki súlyosan sérült az iszaptól, az órákig benne volt. De én nem nagyon tudok olyan anyagot, amiben ha órákig ázik valaki, és az nem víz, akkor ne lenne súlyos károsodása. Igazából itt a baj a mennyiséggel volt, nem azzal, hogy maga az anyag halálos méreg.

Szerintem egyébként a házak építőanyaga leginkább meszet tartalmaz, ami savra érzékeny, lúgra nem. Szerintem se a tégla, se a malter nem lágyul ki, ha lúg éri. Vagyis elég lenne az érintett vakolatrészt leverni, és újravakolni a házat. A burkolatokat újrarakni, kifesteni mindent. Ezzel úgy bezáródna az a kevés, amit beszívott a fal, hogy soha többé nem találkoznának vele az ott lakók. A talajt nem csak ki lehet cserélni, de már meg is történt, szóval semmi akadálya nem lenne a terület teljes rehabilitációjának. Ehhez képest dózerolják a házakat lelkesen. Van egy tippem: a csókos havernek véletlenül éppen építő vállalkozása van, kell neki is a meló.

Beszéltünk helybéliekkel is, akiknek nem érte az udvarát az iszap. Ők úgy érzik, rosszabbul jártak, mint azok, akiket elöntött, mert nem igényelhetik, hogy építsenek nekik másik házat, viszont a járulékos károkat megkapják csőstől. A billencsek széthordják mindenhova a sarat, és amikor kiszárad, ők is szívják. A zaj, a felfordulás, a munkahelyek bizonytalansága (most senki nem akar Devecseren termelt árut venni) őket is érinti. A házuk nulla forintot ér, de nekik nem jár kártérítés.

Abból, hogy a kormánybiztos első dolga megtiltani, hogy az iszaptulajdonos kártérítést fizessen, tökéletesen látszik, hogy a kormány mennyire a saját pecsenyéjét sütögeti, és mennyire kevéssé érdekli a károsultak sorsa. Most már az is baj lett, hogy ügyvédhez fordultak, aki pénzért (micsoda skandallum) vállalta a védelmet. Az állam szerint az államnak kellene vállalni az érdekképviseletüket, de ezzel több baj is van. Egyrészt az állam nem érdekképviseleti szerv, másrészt akkor hogyan fogja beperelni magát, amikor az szükséges? Ja, hogy az állam nem tartja magát hibásnak? Az érdekes, mert a kárt egy olyan üzem okozta, amelyiknek az összes hatósági engedélye rendben volt papíron. Ez pedig vagy azt jelenti, hogy rosszak a szabályok, vagy azt, hogy valaki rosszul alkalmazta.

Az önkéntesek körében olyan hírek is terjengtek, hogy valaki a mi ingyenmunkánk után fölveszi a zsét. Enyhén gyanús a dolog, hogy itt valaki azt akarja elérni, hogy az összes önkéntesnek menjen el a kedve, aztán ha már nincsen elég kéz, akkor tényleg lehet pénzt kérni érte. Még egy haszonélvező.

A kormánynak tudvalevőleg jól jött ez a katasztrófa. Milyen talpraesett ember ez a Viktor, nahát. Milyen keresetlen együttérző szavak jönnek ki belőle. Milyen gyorsan, milyen flottul kezdik a gátépítést. Miközben a szemét Gyurcsány keze benne van az iszapömlésben. De nem baj, majd megy a rács mögé. Lehet, hogy csak két napra, mint a MAL igazgatója, de az pont elég, hogy a világsajtóban körbeérjen, milyen karakán kormányunk van nékünk. Az, hogy tárgyalás és ítélet nélkül már csak a KNDK-ban csuknak le embereket, részletkérdés.

Ha nagyon őszinték akarunk lenni, mi önkéntesek is jól érezzük magunkat ebben a helyzetben. Jól esik másoknak segíteni, jól esik érezni, hogy vannak, akik nálunk elesettebbek. Kimozdulunk a tespedésből, jó levegőt szívunk, adnak enni, inni. Klassz dolog.

Ugyan ahhoz, hogy mindenki ilyen jól járjon az kell, hogy az a pár ezer érintett elveszítse mindenét, de hát semmi sem lehet tökéletes.

2010. október 28.

Kaméleon
16:51 | film | 14 hozzászólás

A közelmúltban három tisztességesen megcsinált filmet is láttam. A másik kettő ez és ez, de most essék szó a magyar darabról.

Elképzeltem egy sztárparádés remake-et. Szereposztás:
- Gábor: Ashton Kutcher
- Hanna: Natalie Portman
- Tibi: Giovanni Ribisi
- Szikszay: Kevin Spacey
- Dr. Márton: John Malkovich
- Hartay: Hector Elizondo

És így tovább :) Csányi medvearca már nehéz ügy, de mondjuk a remake-ben eljátszhatná ugyanazt a szerepet. A lényeg, hogy a szereposztás kivételével minden pontosan ugyanaz lenne. Ugyanazok a helyszínek, snittek, másodpercre egyezne minden, mint a Ringu remake-jében.

Namost ez a film ütne.

Szerintem a sok hollywoodi produkció közepette felnőtt nálunk egy filmes gárda. Ezzel tudom magyarázni, hogy a semmiből idepattant egy olyan film, ami minden porcikájában profi. Jó értelemben profi. Láthatóan nem spórolt se fénnyel, se csapóval. Van neki forgatókönyve, ami a nagy hollywoodi produkciók 98%-áról sajnos nem mondható el. Aminek ennyi eredeti megoldással fűszerezett, önálló történetvezetése van, és ilyen hibátlanul, jó arányérzékkel adja elő, az ütni szokott. Tényleg csak a sztárok hiányzanak belőle, hogy ne süllyedjen el az észrevétlenségben.

Persze a filmművészet köszöni jól van Goda Krisztina darabjától függetlenül. Azért ne keverjük össze a dolgokat. Ez minden porcikájában kommersz darab, abból viszont a legjobb fajta. Olyan, amiről eddig el sem tudtam képzelni, hogy magyar kivitelben is készülhet.

2010. október 27.

Sétálok, ötletelek
22:41 | ötlet | életképek | közszolgálat | 2 hozzászólás

Ma lenyomtam egy laza 20 km-es belvárosi sétát. Vicces a Séta van! a maga pöttöm itinereivel, de persze azért ajánlható az is.

A Margit-hídon az egy négyzetméterre eső munkások száma százszorosára nőtt az utóbbi időben. És mindegyik dolgozik. Lehetne számolgatni, hogy ha így csinálták volna eddig, mennyi idő alatt készült volna el, de értelmetlen, mert eddig csak lézengő munkást láttam. Nincs mivel osztani.

Még mindig körmönfont nép vagyunk. Amikor spórolni lehetne azzal, hogy két sor kandeláber helyett középre egyet tesznek, és az tartja a villamos vezetékeit is, akkor tuti, hogy nem úgy csináljuk. Lásd 19-es felújított vonala. Amikor viszont szűkös a hely a hídon, és a terebélyes oszloptalp széttolja a síneket, akkor naná, hogy azt választjuk. Pláne, ha mindezt úgy tehetjük, hogy mellé még kell két sor kandeláber is.

A Margitsziget állapota példás. Öt centiméteres a leghosszabb fűszál az egész szigeten. Nincs minden bokor alá odaszarva, és egy darab csövest, egy darab eldobott szemetet nem láttam. Meg kéne interjúvolni valakit, hogyan csinálja, mert a módszernek a város más részein is hasznát vehetnénk.

Kultúrszintünkre jellemző, hogy a futók kb. harmada a forgalommal szembe halad. Akadnak olyanok, akik a pálya mellett, az aszfalton kocognak, és olyan is, aki a gyerekét biciklizteti a futópályán.

A Palatinus mögött, az oldalsoron, és a sziget pont átellenes oldalán, szintén a part mellett van egy-egy sor gazos teniszpálya. Érthetetlen. Felkapott helyen egy felkapott sportág fullos pályái állnak kihasználatlanul. Miért? És főleg, kinek éri meg a méregdrága tulajdonát nem hasznosítani?

Vonal, séta befejez, ötlet következik.

Kijelölnék egy zónát. Egy belvárosi, turisztikai-műemléki kiemelt zónát. Ami annyira sűrű és fontos, hogy minden négyzetméter számít. A nagykörúton belüli rész és az I. kerület egésze mindenképp ide tartozna, a többit óvatosan lehetne hozzákanyarítgatni. Ez lenne az a zóna, ahol nincsen engedélyezve az üzemen kívüliség.

Az utcánkban áll a Kincsem palota, ami egy műemlék, itt volt a versenyló istállója. Nagyszabású épület, valószínűleg rosszul kihasználhatóak grandiózus belső terei. Ez lehet az oka, amiért a tulajdonosa évtizedek óta arra vár, hogy összedőljön. Néha beleköltöznek a hajléktalanok, néha kapitális mennyiségű ürüléket kell a kapuja elől elslagozni. Rémes állapotban van. Úgy tűnik, a tulajdonosának ez így megéri. Szerintem nekünk viszont nem éri így meg. Nem éri meg, hogy a Kossuth Lajos utca üzleteinek a fele üresen kong. Nem éri meg, ha egy építési telek úgy marad, és semmi olyan nem éri meg, ami nem a lélegző, pulzáló város eleme. Nem szellemvárost akarunk.

Arra gondoltam, hogy a fent említett zónán belül okosan ki lehetne szabni egy havi büntetést, amit annak kell befizetni, aki hagyja parlagon. Ha nem fizeti be, ráterhelik az ingatlanra. Ha a teher eléri az ingatlan értékének az x százalékát, árverésre kerül. Természetesen az eredeti tulajdonos csak a ráterhelt büntetési tétellel csökkentett vételárat kaphatja meg.

Az önkormányzat rendszeresen ellenőrizhetné az üzemelést, ezzel nem nagyon lehetne trükközni. Ha a szúrópróba-ellenőrzésen valaki fennakad, akkor utána rájárnak, és nehéz lesz kimagyarázni, hogy mindig pont leltár miatt zárva.

Ha valaki újraindítja a boltot, a büntetés havi összegének egy részét megkapja támogatásként ugyanannyi ideig, amíg üresen állt, persze csak ha üzemel. Ez érvényes egy új tulajdonosra is, ezzel srófolva a rosszul hasznosítható ingatlan értékét.

Ha három, megadott szabályok szerint lefolytatott árverésen nem akad vevő, az önkormányzat piaci áron megveszi. Természetesen nem fogja üzembe helyezni, viszont a maga nevében teszi rá a havi büntetési összegeket. Ahogy nő a nem üzemelési időszak, úgy nő a várható támogatás időtartama. Az önkormányzat részéről bepakolandó összeg fedezetét a büntetés és a támogatás közötti különbözet adja. Az egész rendszer külön kasszáról, nonprofit módon üzemel, és a gyakorlati arányoknak megfelelően lehet módosítani a támogatás arányát és időtartamát.

Minden olyan ingatlanra és ingatlanrészre érvényes lenne ez a szabályozás, ami közterülettel határos. Se bolt, se komplett ingatlan nem kapna felmentést. Az építkezés időtartama se jelentene kivételt. Tessék iparkodni, tessék belekalkulálni. És különben is, aki építkezik, az üzemeltetni akar, és akkor majd visszakapja egy részét.

Régebbiek | Végére »