Ma este elkövettem azt a hibát, hogy kivételesen odakapcsoltam az egyik kereskedelmi csatornára, mondván, a Bourne-film kedvéért kivételt tehetek. Ígérem, nem fordul elő többet.
Hígul a magyar szinkron, amióta futószalagon készítik, de még most is vannak aduászaink. Egy-egy Udvaros, Dörner, Reviczky szinkron életre kelti a karaktert, Györgyi Anna hangjába pedig egyenesen szerelmes vagyok.
Stohl elég bosszantó alak, nézhetetlen, amikor magát adja. Viszont zseniális színész, és zseniális szinkronszínész. Észre se vesszük, hogy egy csomó világsztárnak ő adja meg a magyar "finist". Többek között Matt Damonnak: szerintem jobb, mint az eredeti hangja. De mindenképp elválaszthatatlan tőle.
Akkor is egybe van vele forrva, ha netán azt a filmet a másik csatorna akarja levetíteni, mint amelyikkel vérszerződést kötött Stohl András. Úgyhogy rohadjon meg minden barom, akinek eszébe jut, hogy csak ezért újra kellene csinálni azt a szinkront, mással.
A múltkor írtam a címfacsarókról, és most hirtelen három pompás darab is jött szembe, nem bírom hát ki. Tehát, milyen az, amikor a ZZZ kategóriás opuszt kétségbeesetten próbálják kapcsolni valami sikerdarabhoz.
(Mondjuk azt továbbra sem értem, hogy a másik film forgalmazói ilyenkor miért nem perelik őket szénné, de mindegy.)
Azt szeretném mondani, hogy az Elah völgyében című filmben a toplessz poltos "lány" Frances Fisher, és igen jól néz ki. Tudjátok, ő az, aki hasonlít Maggie Smithre, és egyébként egy nagy múltú színésznő. A gyengébbek kedvéért például a Titanicban is szerepelt:
Az Elah völgyében forgatásakor 55 éves volt.
Annyira, de annyira sajnálom őket. Brühühü.
Olvasom ezt, és füstölgök.
Hát igen. Most rossz nekik. Biztos, mint a bankoknak, akik a maguk teremtette válságban kénytelenek beérni fele profittal, miközben rajtuk kívül mindenki veszteséges. Ja, biztos csökkentek a reklám bevételek 10%-kal, és még az is lehet, hogy emiatt 20%-kal csökken majd a profitjuk. Adakozzunk hát nekik.
Nem mintha annyira kedvelném a királyi tévét, de azért ennyire lefelé ne viszonyítsunk már. Sajnos az egyes számú közszolgálati csatorna pár éve a fejébe vette, hogy de márpedig neki konkurálnia kell a kertévékkel. Kellenek a népszerű műsorok, a show, a hangosreklám, bádszpenszer. Pikkelek is rájuk azóta eléggé.
Nade azért ne tegyünk már egyenlőségjelet az aljaműsorral. Amit a kereskedelmi tévék nálunk művelnek, az kritikán aluli. Koncessziót kell fizetni? Kár, hogy csak ennyit. Én megdupláznám. Lehet, akkor elgondolkodnának, hogy hagyják a francba, és annyival kevesebb szenny ömlene a tévéből. Vagy, képbe kerülne az a konkurens, aki anno az ő szabálytalan pályázatuk miatt szorult ki, és aki kábelen azóta négyszázszor tisztességesebben, színvonalasabban műveli a kereskedelmi televíziózást. Ja, úgy is lehet, igen. Biztos, hogy nem veszteséges ő se.
Na jó, ne legyünk szemetek. Engedjük meg nekik, hogy ne kelljen az eddigiek dupláját fizetni. Persze feltételekkel. Mondjuk például
- ne legyen hangosabb a reklám, mint a film
- ne töltse be a képernyő harmadát egy másik műsorjuk villogó reklámja
- az esti mese utáni reklámblokkban ne legyen csöcsök
- éjjel egykor sugározzák azt, amit most este nyolckor, és este nyolckor azt, amit most éjjel egykor
- vetítsenek igazi nagyfilmeket, és ne csak általuk szupermozinak titulált, de egyébként lejárt jogdíjas, Z kategóriás bóvlit
- ha azt mondják, hogy most következzen a film, akkor az ne azt jelentse az ő szótárukban, hogy most következik egy reklámblokk, ami után ismét be fogjuk mondani, hogy most már tuti kezdődik a film, de helyette ismét reklámblokk jön, ami után már lehet, hogy tényleg a film
- ne csúsztassák egy órát a kezdési időpontokat, amikor egy mindenáron bevezetni akart műsoruk megy éppen
- ne legyen az összes műsoruk "keresztbe linkelve", hogy egy idő után már a híradó is csak önmagukról szól
- ne karba öltve mászkáljanak, minden egyes istenverte műsort percre ugyanabban az időpontban és időtartamban lekoppintva a másikról
Ha ezt mind megteszik, akkor megfontolnám, hogy nem emelem duplájára a koncessziós díjat. Ha rajtam múlna.
Már megint bilibe lóg a kezem.
Vajon honnan származik az a viselkedési minta, hogy amikor a semmiből előbukkan egy rosszakaró, és bemártja a férjet, és annak egy szavára a feleség lesz az első, aki a férj ellen fordul, és miután az pont azt a támogatóját veszíti el, akire a legjobban kellett volna, hogy számíthasson, és a külvilág ezek után már végképp semmi esélyt nem ad a férjnek, hogy tisztázhassa magát, és az elveszíti a családját, vagyonát, karrierjét, mindenét, és kitaszítottként próbál valahogy talpra állni, és valami csoda folytán bebizonyosodik az ártatlansága, és amikor ezek után előkerül az asszony, és szeretetteljesen hozzábújik, akkor ahelyett, hogy egy jól irányzott mozdulattal elcsúfítaná egy életre, majd az autó után kötné, és végigtörülné vele a várost, majd ezek után szarrá perelné, és elszedné tőle a gyerekeket, az örökséget, a nőiességét, a baráti körét, és mindent, de mindent, hogy a hátralévő életét abban a szégyenben és megaláztatásban élje le, amit megérdemel, szóval ehelyett visszamosolyog rá, és vissza akar hozzá térni? Tényleg ennek kéne lenni a viselkedési mintának? Ez a normális? Ha az akcióhősök folyton kinyomozzák a bűnügyeket, megtorolnak minden igazságtalanságot, és egyébként is a filmen minden jó elnyeri méltó büntetését, nem lehetne, hogy egyszer, csak egyszer a film végén, amikor a feleség odatörleszkedik, a férj egy laza mozdulattal lelökje a szakadékba, ezt a jelenlévők megtapsolják, majd mindenki élje boldogan tovább az életét?
Ezt néztem meg, és egészen elfogadható lett volna.
Baszki, ezredszer hallom, és csak most esett le, hogy a The Cleaner - A független alcímével mire akartak utalni. Ezek tényleg betegek. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ne lehetne egy istenverte filmcím, amit nem kaparint a kezébe a kifacsaró-brigád.
Hogy is van a recept?
1. A magyar verziónál felejtsd el az eredetit.
2. Próbáld a címbe belesűríteni a film műfaját, szereplőit, helyszínét, és tartalmát.
3. Próbálj meg valami blikkfangos kitekert szófordulatot beleszuszakolni.
4. Próbáld meg más, sikeres filmekhez kötni. Nem kell, hogy köze legyen hozzájuk, a lényeg, hogy a cím hasonlítson.
Ha ezt a négy szabályt képes vagy betartani, te is tagja lehetsz a kifacsaró brigádnak.
De hogy valami vidámabb és dekoratívabb is jöjjön: apropó, a Cleanerben Grace Park személyében komoly trónkövetelő érkezett a legdögösebb vágódeszka címre. Jovovich, vigyázz!
Jó hírem van: már nem seggutolsók vagyunk a rangsorban.
Ugye van az a kincstári maszlag, hogy a márkák nemzetközi bevezetése azért jó nekünk, mert akkor más országokban is az ismerős minőséget láthatjuk a polcon, és ez bizonyíték, nem ígéret. Ehhez képest persze mindenhol pont olyan minőségűre gyártják a nemzetközi márkák ottani verzióit, amennyit kinéznek az ottani közönségből.
Fene tudja, hogyan keveredett az éjjel-nappaliba bolgár gyártmányú Nescafé 3 in 1. Ránézésre ugyanolyan, az apró szöveget kell vizslatni, miután feltűnt, hogy szarabb. Mert szarabb. Nem járt le, és még mindig jobb, mint a Jacobs terméke, de azért szarabb, mint a magyar piacra gyártott változat. Tehát már nem legutolsóak vagyunk az alsóbbrendű népek között, hanem utolsó előttiek. Örüljünk hát együtt.
Sokadszorra futottam neki tegnap, de még mindig nem bírtam végignézni tisztességgel. De most már muszáj írni valamit róla.
A Piaf-film pokolian erős. Egyrészt kegyetlen az emlékekkel szemben, másrészt meg ugye ott van Cotillard. Vagyis a szereposztás szerint Cotillard van ott. Próbálom elővenni az emlékeimet a taxis sorozatból, de nem passzol. A Ridley Scott filmben egy másik Cotillard szerepel, de azzal se stimmel. Talán egy snitt, amikor a folyosón jön szembe a fiatal Piaf, na az ott Cotillard. Kicsit. Nem az volt a kérdés, hogy ki kapja az azévi Oscart, hanem hogy ha nem ő kapta volna, akkor azt az ítészek ugyan hogy magyarázták volna ki.
Lehet mondani, hogy a sminkmester dolga. Ja. De hányok a sok öntömjénező sminkdícsérettől. Hogy mást ne mondjak, az öregedés. Hollywood imádja ezt a témát. Hogy mennyire öregnek tűnik, amikor öregítették, nahát, teljesen olyan, mintha tényleg öreg lenne, és még a forgatáson is mindenki azt hitte, hogy öreg, mert annyira olyan. Nos, nem olyan. Sose olyan. Mindig egy erőtől duzzadó színészt lehet látni, aki igyekszik lassan mozogni a ráncos maszkban, és ennyi. Itt viszont keresném a szereposztásban az öreg Piafot alakító színésznőt, ha nem lenne fokozatmentes az átmenet. Megőrülök, ez nem lehet mind Cotillard.
Sajnos a film nem akarja bemutatni Piaf életét. Mintha csak etűdöket akarna felvonultatni egy ismert témára. Úgyis mindenki betéve tudja Piaf életét, nem? Nos, i... igen, nagyjából tudja az ember, de ez a film utánaolvasásért kiált.
Olivier Dahan filmje nem akarja bemutatni az énekesnőt, de még csak jó színben se akarja feltüntetni. Egyetlen olyan momentum van (pontosabban kétszer történik meg ugyanaz), amikor viszont számomra minden eddiginél brutálisabban átjön a nagysága. Ráadásul azt pont nem az énekesnő csinálja.
Kétszer van olyan jelenet, amikor bemutatnak Piafnak egy új dalt. Persze, mindkettő a nagyok közül való. Feszengve odaül egy ember a zongorához, és elénekli neki a szerzeményét. Értelemszerűen mindkettő úgy énekli el, mint aki még nem hallotta Piaftól. A dalok rettenetesek, hallgathatatlanok. Nem lehet rájuk ismerni. De nem is ez a lényeg. Tanultam jó pár évig énekelni, megpróbáltam utánozni. Nos, nem lehet. Fogalmam sincs, a filmben hogyan oldották meg, de a Piaf-sanzonokat nem lehet úgy elénekelni, mintha nem lett volna Piaf. Egyszerűen beleépült azokba a dalokba, a részükké vált. Őrület, a nagy slágerei egyáltalán nem nagy szerzemények, csak azok a sok közül, amelyekben Piaf megtalálta önmagát, amelyekbe beleénkelte magát.
Állítólag Marion Cotillard annyira beleélte magát a szerepbe, hogy belebetegedett. Remélem, ez kacsa, és csak a felhajtás része. Mindenesetre kihagyott utána egy évet.