« Címfacsaró + aprópopó   Szegény kertévék »

2009. május 7.

Csak az a vég
21:59 | film

Vajon honnan származik az a viselkedési minta, hogy amikor a semmiből előbukkan egy rosszakaró, és bemártja a férjet, és annak egy szavára a feleség lesz az első, aki a férj ellen fordul, és miután az pont azt a támogatóját veszíti el, akire a legjobban kellett volna, hogy számíthasson, és a külvilág ezek után már végképp semmi esélyt nem ad a férjnek, hogy tisztázhassa magát, és az elveszíti a családját, vagyonát, karrierjét, mindenét, és kitaszítottként próbál valahogy talpra állni, és valami csoda folytán bebizonyosodik az ártatlansága, és amikor ezek után előkerül az asszony, és szeretetteljesen hozzábújik, akkor ahelyett, hogy egy jól irányzott mozdulattal elcsúfítaná egy életre, majd az autó után kötné, és végigtörülné vele a várost, majd ezek után szarrá perelné, és elszedné tőle a gyerekeket, az örökséget, a nőiességét, a baráti körét, és mindent, de mindent, hogy a hátralévő életét abban a szégyenben és megaláztatásban élje le, amit megérdemel, szóval ehelyett visszamosolyog rá, és vissza akar hozzá térni? Tényleg ennek kéne lenni a viselkedési mintának? Ez a normális? Ha az akcióhősök folyton kinyomozzák a bűnügyeket, megtorolnak minden igazságtalanságot, és egyébként is a filmen minden jó elnyeri méltó büntetését, nem lehetne, hogy egyszer, csak egyszer a film végén, amikor a feleség odatörleszkedik, a férj egy laza mozdulattal lelökje a szakadékba, ezt a jelenlévők megtapsolják, majd mindenki élje boldogan tovább az életét?

Ezt néztem meg, és egészen elfogadható lett volna.

Még nincs hozzászólás

Na most szólj hozzá

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.