2009. augusztus 31.

Állítsák meg az MGM szinkron-ámokfutóit!
18:22 | film | még nincs hozzászólás

Ma letiltottam a tévén a 8-as csatornát. Azon volt az MGM channel.

Mind tudjuk, hogy a magyar szinkron színvonala meredeken zuhan. A sok csatorna hirtelen akarja bemutatni az összes filmet, amik még akkor készültek, amikor nálunk nem volt sok csatorna, ami be akarta volna mutatni őket. Ennyi szinkronszínész persze a világon nincs, nemhogy hazánkban. Ráadásul az olcsóság győz, vagyis azok maradnak talpon, akik egy szuszra le tudnak szinkronozni egy filmet, hogy még jusson idő a másik háromra, amit aznapra beütemeztek. Azt ilyenkor ne várjuk, hogy bármiféle árnyalatot belevisz a színész, nyomja kaptafára. Ez sajnos a hirtelen jött dömping átka. Az ember valahogy beletörődik.

Abba már kevésbé lehet beletörődni, amikor olyan jól belejönnek a dömping-szinkronizálásba, hogy 40 évvel ezelőtti, akkori legendás magyarhangokkal már egyszer leszinkronizált filmet újraszinkronoznak. Ha egyszer láttál egy Woody-filmet Kernnel, nem fogod tudni végignézni mással. Walter Matthau hangja ki lehetne Sinkovits helyett? De láthatóan ez őket kevéssé zavarja.

Jópár hónapja nézegetem az MGM műsorát. Ezalatt előfordult nem kevés nagy film, amiket jólesett volna újranézni. Jelentem, egyet sem sikerült, mert egynek sem volt minősíthető a szinkronja. Az i-re a pontot a Legyek urának egy olyan feldolgozása tette fel a napokban, amit ugyan még nem láttam, de azért elvárásaim lehetnek. Nos, a 20 db gyereket azzal a 20 színésszel szinkronizálták, akiket elsőre sikerült összeterelni. Volt köztük gyerek is, de a 10 éves srácnak dübörgő basszus jutott, a kb. 14 éves társának pedig csilingelő női hang. Nem sikerült semmiféle rendező elvet fölfedezni, láthatóan úgy működött a dolog, hogy soron következő színész, soron következő hang.

Nem vagyok idealista, nem gondolom, hogy ez a világ a létező világok legjobbika, az eszem nem gondolja azt, hogy a végén minden jóra fordul. De valamiért azt gondolom, hogy egy ekkora kiadónak fűződik hozzá anyagi érdeke, hogy a filmjeit hasonló minőségben lokalizálják, mint ahogyan azok elkészültek.

Szóval ezt most nem értem.

2009. augusztus 24.

Közjogi méltatlanság
22:27 | országvége | még nincs hozzászólás

Volt egyszer egy Göncz Árpád. Erkölcsileg és emberileg magasan felettünk állt. Csendes, derűs ember volt. Soha nem szólt bele semmibe, ami nem az ő dolga volt, de azonnal megszólalt, amikor arra volt szükség. Soha nem pártoskodott, soha nem szította a feszültséget. Megnyugtató volt arra gondolni, hogy amikor ezek itt már ölik egymást, még van nekünk egy Árpi bácsi, aki majd szétkergeti őket, ha arra van szükség. A hónap kérdései következnek.

Vajon muszáj nekünk azt elkívánni, hogy a szlovákok velünk együtt érezzenek a magyar állam megalapításának ünnepén? Vajon muszáj ezt náluk egy olyan napon nekünk megünnepelni, ami számukra negatív emlékeket ébreszt? Vajon ha enyhíteni akarjuk a két ország közötti feszültséget, akkor jó módszer az, ha az államfőnk demárpedig ragaszkodik ehhez az ünnepléshez? Vajon mi tiltja meg a köztársasági elnöknek, hogy az országhatárokon ünnepeljen meg bármilyen nemzeti ünnepet? És végül, vajon mit kell elkövetnie ahhoz, hogy a dologba belecsöppent egyéb hatalmi szintek ne védjék a mundért, hanem inkább azt mondják, hogy: "Oké, a köztársasági elnökünk egy f@sz. Teljesen rendben van, ha mozgásában korlátozni akarjátok, mi is ezt szeretnénk, de meg van kötve a kezünk. De ha már így esett, nem lehetne, hogy inkább előbb kiengeditek, és utána nem engeditek vissza?"

Nekem nem nyolc
06:17 | film | még nincs hozzászólás

Ismét egy díszpéldány. Eredeti címe Vantage Point, ami áttekintő nézetet, rálátást jelent. Nem egyszerű eset a fordítása, még az is lehet, hogy hanyagolni kéne, és beújítani egy más megközelítést. Nade könyörgök, Nyolc tanú?

Kezdjük a számokkal. (kicsit spoiler) A film hatszor fut neki ugyanannak a pár percnek. Majdnem azt mondtam, hogy hat nézőpontból, de nem, mert össze-vissza kutyulja, és a hatodikba bele is zavarodik. Mindegy, a lényeg, hogy nem nyolc. Ha azt nézzük, hogy hány tanú résztvevő, akkor pedig ott a felvételvezető, az ügynök, az álrendőr, az elnök, a turista, a kettős ügynök, a terrorista csaj, a kommandós és a főterrorista. Ők a fontosak. Kilenc, bazmeg, kilenc! És akkor még nem is említettem a riportert, az operatőrt, a kislányt meg az anyukáját. (Másvalaki anyukája most nem számít.) Aztán pedig, milyen tanú? Szemtanúra gondolt a bácsi? Jó, akkor elmondom, mit sugall szerintem a nyolc szemtanú. Nyolcan láttak valamit, csak nyolcan, amiből össze kell rakni egy összképet. Nos, nem látták. Volt, aki ott se volt. És nem nézték, hanem csinálták. Hát ennyit a címről.

De nem mintha a magyar cím lenne a legnagyobb baja. Súlyos arcok, erőteljes képek a felvezetőben, a magamfajtának tuti csalétek. Eddig legalább a képkompozíciók alapján lehetett saccolni, hogy milyen lesz a film. Jelentem, megtanultak ezzel is visszaélni. Ez egy iszonyúan tartalmatlan, hatásvadász film.

Reciklált anyag. Mementó, Sólyom végveszélyben, Rettegés arénája, 24, ezek az összetevők. És ha már belejött, hát önmagát is újrahasznosítja, csak azt felejti el, hogy a Mementóban az ismétlésnek szerepe volt. Azt nem elég egyszer megnézni még úgy se, ezt meg így is sok.

Azt már nem is ragozom, hogy a trafikban kapható igazolvánnyal be lehet jutni a világ legjobban őrzött embere közvetlen közelébe, és a szuperkommandós egymaga begázol az elnök szobájáig. Hogy a száz embert kinyíró terrorista megretten egy kislány elütésétől, és miután bemutatta a szuperszlalomot egy perccel korábban, itt inkább elfekteti a mentőautót. Ja és majd belehalnak, hogy oldalára dőlt a jármű. Lendületből szétcsap két parkoló autót, és utána mindkét első kerék gördül?

Ráadásul még az elnök is megmenekül. A néző kevésbé.