Ma megláttam magam az újságban, amint éppen egy múlt heti lakossági fórumon nézegetem a tablókat. Mondanám, hogy a kép szar lett, mert nem vagyok egy kalotaszegi motívum, és még ráadásul fotogén se, szóval általában jelentős ideig tart megbarátkozni egy-egy fotómmal. De ez most nem lett olyan rossz. Sőt, igazándiból profilból még nem volt ilyen jó képem. Mindegy. A lényeg, hogy ott állt mellettem egy belvárosi díszpinty ("belváros nemzetes címzetes örökletes veretes díszpolgára vagyok, és itt élek 624 éve, és ezt csak azért mondom, hogy nyomatékot adjak szavaimnak"), akivel pár mondatot beszélgettem a fórum vége előtt. Nagydarab, pocakos fickóra emlékszem, akivel kábé hasonló termetőek vagyunk.
A kép szerint kb. egy fejjel vagyok magasabb nála, és gyakorlatilag fölé tornyosulok.
Azt ugye tudjuk, hogy az ember gyári beállítás szerint azt érzi magával azonos magasságúnak, akinek a feje búbja van a szemmagasságában. Aztán idővel megtanulja, hogy akinek a szeme van ugyanott, az is egymagas, de a korábbi érzet megmarad. Aztán idővel lehet próbálkozni szokni, finomítani.
Emlékszem első találkozásomra ezzel a saját méret problémával. Gimnáziumi osztályfőnökünk filmezett a kiránduláson. Néztük vissza magunkat, ahogy ballagunk a füzéri vár romjai között. Ott voltak szépen az osztálytársaim, mindenki pont olyan, mint a valóságban. Mentünk libasorban, és közöttük feltűnt egy ebédlőszekrény, rajta Adidas melegítővel. Kitakart három előtte állót. Az én melegítőfelsőm volt rajta, és komoly kattogás következett, amíg az agyam tudomásul vette, hogy az ott az én hátam, tehát az ott én vagyok. Akkor láttam magam először mozgóképen.
Azóta eltelt kábé 27 év, és ezek szerint semmi se változott. Francba, nem tanulok.
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.