Meghalt. Teljesen halott volt, vagyis egy cseppet sem élt.
Lebegett a semmiben. Nem látott, nem hallott, és nem tapintott semmit. Egy gondolatot kezdett el, de nem bírta befejezni. Így maradt sokáig. Egy évig, száz évig, egymilliárd évig. Valamelyik. Nem volt támpontja, amihez mérje az idő múlását. Csak az a megkezdett gondolat, az volt neki. Aztán egyszer valaki nekiütközött, és annyit mondott, hogy:
- Bocsánat.
A gondolat hirtelen befejeződött, és azt mondta, hogy „létezem”. Pontosabban „még most is létezem”. Súlyos gondolat volt, az egy kötőjel százmilliárd év adta a nyomatékát. Ezen megpróbált elmélkedni, de további gondolatok terelték el a figyelmét. „Hol vagyok?” „Hány óra van?” és „Miért?” Egyikre sem tudta a választ. Eszébe jutott, hogy jól esne egy lábmasszázs. Viszont ha van lába, akkor biztosan nőtt a lába körme, és abból megállapíthatja, mióta van így. De vajon van lába? Meg kellene nézni. De vajon van szeme?
Megpróbált nézni. Fények és formák kavalkádja töltötte el. Rájött, hogy nincs egyedül. Az, aki nekiütközött, még mindig ott van. Nyújtja a kezét, hívja. Vagy a lábát nyújtja, vagy valamely testrészét. Akar tőle valamit. Az a másik, aki nem ő. Tehát nincs egyedül. Vele menjen? De az a másik azt is kéri, hogy felejtsen. Mindent felejtsen. De ha mindent elfelejt, honnan fogja tudni, hogy ő az? Nem fogja tudni: érezni fogja.
Bólintott, és belépett a fénybe.
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Furcsa egymás után olvasni ezt a fajta (cseppet sem földhöz ragadt) spirituális írást; aztán a szeszélyes óra történetét, amelyikkel igazolni látszik, hogy márpedig igenis telik az idő; végül meg a díjátadós sztárok ruháiról a véleményedet.
Sok minden elfér benned. Amúgy ellentmondásosan és ingoványosan. Vagy... mégiscsak érnek valamit azok a tudatmódosítók!