« Tarkovszkij   Helyzetjelentés »

2012. január 11.

Az egyéniségről
12:14 | elmélet

Az emberek többsége egy életen át kerget álmokat. A hétköznapi mókuskerékhez képest vágyik egy önmegvalósításra. Ki akar teljesedni, mert azt gondolja, az lenne az ő egyénisége. De vajon tényleg így van?

Megyünk szépen előre egy kijelölt úton. Szüleink lelkiismeretesen belénk táplálják a szükséges dolgokat: komplexus, fóbia meg ami kell. A legtöbb szülő kitűnően végzi feladatát: ember legyen, aki levetkőzi ezeket. Illetve ha levetkőzi, majd talán ember lesz. Viszont a többség a jelek szerint nem akar emberré válni.

Az egyéniség azt jelenti, hogy amikor megszámlálhatatlanul sok lehetőség közül választhatunk, melyik lesz az, amelyik nekünk kedves. Melyik fog jól menni? Melyikben teljesedhetünk ki? A komplexusok által behatárolt pici terület még nem egyéniség. Az csak komplexus. Ne azért legyél a világ legjobb lábbal citerázója, mert a szüleid megtiltották, hogy csináld, hanem azért, mert kipróbáltad az összes zenélési módot, és ez tetszett meg.

Rendszeresen belefutok ismerőseimmel olyan beszélgetésbe, amikor szóba kerül, hogy van valami, amit jól csinálnék, és mégse csinálom. És akkor nem értik. Hogyan lehet az, hogy én... De hát ilyet nem lehet, az ilyen lehetőségen kapni kell! Kezdve a volt tanáraimon, akik teljesen odavoltak, hogy nekem milyen jó lesz, mert ez is jól megy, meg az is. És? Azért, mert azon a behatárolt pályán épp azzal kellett foglalkozni, attól én azt mindjárt szeretni fogom? Az, hogy általában jól szokott menni, amit csinálok azért van, mert általában szoktam koncentrálni arra, amit csinálok. És mivel azt gondolom, hogy mindez csak választás kérdése, nem fogok utálni semmilyen elfoglaltságot csak azért, mert eltér az álmaimtól (=komplexusaimtól). Csinálom, amihez épp kedvem van, ez a legtöbb, amit tehetek.

Ez így roppant egyszerűnek hangzik, de persze nem az. Marha jó lenne, ha föl lennének címkézve a vágyaink, hogy tudjuk, melyik következik komplexusból. A valóságban a jó fene tudja. Mire az ember lekecmereg a ráerőszakolt életpályáról, csurig van sikerélményekkel, amik mind olyan elfoglaltságokból származnak, amiknek közük nincs a valódi egyéniségéhez. Lehet próbálkozni kitalálni, mit akarunk valójában, buddhista kolostorban több, itt a belvárosban kevesebb eséllyel.

Gyanítható, hogy az összes karrierista, kivétel nélkül bele van szorulva a komplexusába. Valamit rettentő erővel akar kompenzálni, és már semmi se számít, csak a ranglétra. Majd rákos lesz 55 évesen, és beledöglik, annak rendje és módja szerint. Tisztelet a kivételnek: aki 30 éves pályafutás után hirteen rádöbben, hogy porcikája se kívánja, az már rájött valamire. A kapuzárási pánik a barátunk, bár a feleségek erről eltérően nyilatkoznának.

Már csak az a kérdés, hogy az az igazi ember, aki megúszta a komplexusok nélkül, vagy az, aki túltette magát rajtuk? Sose fogom megtudni: csak egyiket próbálgathatom.

Még nincs hozzászólás

Na most szólj hozzá

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.