2012. január 20.

Helyzetjelentés
15:55 | elmélet | fotó | még nincs hozzászólás

Enyhe a tél, de azért voltak már becsületes mínuszok is. A muskátlimat ez nem hatotta meg, mindössze hibernálta magát. Természetesnek tartanám, hogy a fejlődési folyamatok szinte leállnak, de hogy a romlás is, az már meglep. December 10-én készült az első kép róla, vagyis 40 napja. Ugyanazok a virágok vannak rajta, amelyek már akkor is több, mint egy hónaposak voltak. Lassan 3 hónapja (!!!) díszlik rajta ugyanaz a garnitúra. Van bimbó is, szinte észrevehetetlen sebességgel változik az állapota. Talán február végére kinyílik :) A színeket nem én szúrtam el, tényleg lilásodnak a szirmok. Nyilván nem erre az időtartamra lettek tervezve, és úgy csinálnak, mint egy ofszet nyomat a napon.

nyári miku... izé, téli muskátli (Panasonic DMC LS5)

2012. január 11.

Az egyéniségről
12:14 | elmélet | még nincs hozzászólás

Az emberek többsége egy életen át kerget álmokat. A hétköznapi mókuskerékhez képest vágyik egy önmegvalósításra. Ki akar teljesedni, mert azt gondolja, az lenne az ő egyénisége. De vajon tényleg így van?

Megyünk szépen előre egy kijelölt úton. Szüleink lelkiismeretesen belénk táplálják a szükséges dolgokat: komplexus, fóbia meg ami kell. A legtöbb szülő kitűnően végzi feladatát: ember legyen, aki levetkőzi ezeket. Illetve ha levetkőzi, majd talán ember lesz. Viszont a többség a jelek szerint nem akar emberré válni.

Az egyéniség azt jelenti, hogy amikor megszámlálhatatlanul sok lehetőség közül választhatunk, melyik lesz az, amelyik nekünk kedves. Melyik fog jól menni? Melyikben teljesedhetünk ki? A komplexusok által behatárolt pici terület még nem egyéniség. Az csak komplexus. Ne azért legyél a világ legjobb lábbal citerázója, mert a szüleid megtiltották, hogy csináld, hanem azért, mert kipróbáltad az összes zenélési módot, és ez tetszett meg.

Rendszeresen belefutok ismerőseimmel olyan beszélgetésbe, amikor szóba kerül, hogy van valami, amit jól csinálnék, és mégse csinálom. És akkor nem értik. Hogyan lehet az, hogy én... De hát ilyet nem lehet, az ilyen lehetőségen kapni kell! Kezdve a volt tanáraimon, akik teljesen odavoltak, hogy nekem milyen jó lesz, mert ez is jól megy, meg az is. És? Azért, mert azon a behatárolt pályán épp azzal kellett foglalkozni, attól én azt mindjárt szeretni fogom? Az, hogy általában jól szokott menni, amit csinálok azért van, mert általában szoktam koncentrálni arra, amit csinálok. És mivel azt gondolom, hogy mindez csak választás kérdése, nem fogok utálni semmilyen elfoglaltságot csak azért, mert eltér az álmaimtól (=komplexusaimtól). Csinálom, amihez épp kedvem van, ez a legtöbb, amit tehetek.

Ez így roppant egyszerűnek hangzik, de persze nem az. Marha jó lenne, ha föl lennének címkézve a vágyaink, hogy tudjuk, melyik következik komplexusból. A valóságban a jó fene tudja. Mire az ember lekecmereg a ráerőszakolt életpályáról, csurig van sikerélményekkel, amik mind olyan elfoglaltságokból származnak, amiknek közük nincs a valódi egyéniségéhez. Lehet próbálkozni kitalálni, mit akarunk valójában, buddhista kolostorban több, itt a belvárosban kevesebb eséllyel.

Gyanítható, hogy az összes karrierista, kivétel nélkül bele van szorulva a komplexusába. Valamit rettentő erővel akar kompenzálni, és már semmi se számít, csak a ranglétra. Majd rákos lesz 55 évesen, és beledöglik, annak rendje és módja szerint. Tisztelet a kivételnek: aki 30 éves pályafutás után hirteen rádöbben, hogy porcikája se kívánja, az már rájött valamire. A kapuzárási pánik a barátunk, bár a feleségek erről eltérően nyilatkoznának.

Már csak az a kérdés, hogy az az igazi ember, aki megúszta a komplexusok nélkül, vagy az, aki túltette magát rajtuk? Sose fogom megtudni: csak egyiket próbálgathatom.

2010. november 24.

Az emberi gondolkodás útvesztői
17:03 | életképek | elmélet | 4 hozzászólás

Nemrégiben izgalmas beszélgetést folytattunk le a Páholy fórumán a racionális és a hit alapú gondolkodásról. Anyukám pedig tegnap bejelentette, hogy ezentúl csak ecetsavval fogja a kávéfőzőt vízkőteleníteni, mert az nem olyan veszélyes. Erről pedig eszembe jutott Szanka, aki évekkel ezelőtt húzogatta a strigulákat, hogy megvan-e már a 30, amennyiszer tiszta vízzel átfőzeti a kávéfőzőt, hogy biztos kimosódjon belőle a vízkőoldó. No meg az, hogy amikor ezt Mage-nek elmeséltem, azt válaszolta, hogy naná, hogy legalább annyiszor.

Kérdés tehát: hányszor kell átöblíteni a kávéfőzőt vízkőtlenítés után?

Hol van víz a kávéfőzőben? A tartályban, és az onnan kivezető vékony csőben, máshol nem. Ezeket kell kimosni valahogy, és akkor boldogság van. A tartály egyszerű, mert párszor kilögybölöm, kiöntöm belőle, és már jó is. De a csőbe ettől nem megy bele a víz. Az a kurva cső a gond. De először nézzük a tartályt.

Amikor befejezzük a vízkőtlenítést, a tartály oldala "vizes" marad, vagyis vízkőoldós. Ezt ha kifacsarnánk, talán lenne belőle egy centiliter, de ha rendesen ki van öntve, akkor nincs annyi. Néhány milliliter vízkőoldó tehát az ellenség. Beleöntünk néhány deciliter vizet, meglötyögtetjük, ettől elvegyül. Százszorosára hígítottuk. Ha ezt háromszor megcsináljuk, egymilliószoros lett a higítmány. A kiindulás a vízkőoldó volt, ami kb. 5%-os sósavoldat. (Ja, nem cilitbeng, nem misztermászl, hanem vízkőoldó, amiről beszélek. Tehát ami hat is.)  Legyünk nagyvonalúak, kerekítsünk felfelé, és induljunk ki 1 centiliter oldatból. (5x10^-4) liter sósav volt a tartályban, mielőtt elkezdtük öblögetni. Utána ez a nagyságrend (5x10^-10)-re változott. Ettől meg szoktunk nyugodni, joggal. Ez a mennyiség kb. 0,005 mg-nak felel meg. A TDS mérés szerint a pesti csapvíz oldottanyag tartalma kb. 300 mg/liter, és abban a 300-ban csúnyább dolgok is vannak, mint ami csak a kémhatást borogatja. Valószínűleg sósavból is jóval több van benne. Az a 0,005 semmi.

Így tisztul a tartály. De nézzük a csövet.

A csövet azután kezdjük el átfőzni, hogy a tartályt már kiöblítettük. Tehát, van a cső, ami teli van vízkőoldóval, és van a tartály, amiből elkezdjük átnyomni a vizet. Mondjuk a cső 50 cm, és belefér 5 cl víz. (Csak nagyságrendeket számolok, az eredmény úgyis durva lesz.) 10 cm-enként 1 cl vízkőoldó. A tartályban meg várakozik 1 liter friss csapvíz. És elindul a víz. Tolja maga előtt a vízkőoldót, csak az a kis része marad ott, ami a cső falához lapult. Mondjuk a fele. Ezzel iszonyúan nagyvonalú voltam, mert lehet, hogy a tizede. De belefér :) Mondjuk az első 10 cm-es szakaszban felére higítódik a vízkőoldó az első 1 centiliter víztől. A második 1 centilitertől negyedére, és így tovább. Amikor a víz vége áthörög, a higítás kettő a mínusz századikonnál tart. 2^-100, számmal leírva is szép. Ez kevesebb, mint 10^-30. Mivel a kiindulás is oldat volt (lásd fentebb), valójában még (10^-32)-nél is kevesebb a sósav aránya. Ha (10^-23) lenne, akkor lenne rá esély, hogy valahol kolbászol benne egy molekula az eredeti anyagból, de így már semmi. Jelentősége is semmi, hiszen ott van az a rengeteg szennyeződés, amit a csapvíz hoz, és amire nem gondolunk, és ezért nem zavar.

Valójában iszonyúan nagyvonalú voltam. Igazából a cső első centiméterében megtörténik a felére higítás, 1 milliliter vízzel, és azután ezerszer ismétlődik. Valójában az első fél deci víz annyira kimossa a csövet, hogy nem marad benne az eredeti anyag egy molekulája se.

Ennyit a racionális megközelítésről. A hit alapú megközelítés pedig úgy néz ki, hogy amire gondolok, az létezik, amire nem gondolok, az pedig nem. A tudatomból mosogatom a sósav emlékét, miközben rakódik le a nem kevés vízkő :)

Anyukámmal nem vitatkoztam. Nyilván fogalma sincs róla, hogy adott mennyiségű vízkő leoldásához ugyanannyi gyök kell akármilyen savból, és a maradék pont ugyanannyira lesz savas és ártalmas. A hitet jobb nem piszkálni.

2010. július 4.

A józan ész komplikáltsága
20:19 | elmélet | még nincs hozzászólás

Sok éve tudom, hogy a megoldások mindig egyszerűek. Minden megoldás, mindig. Aki össze-vissza bonyolít, az vagy maga se érti, vagy pedig magát akarja okosnak feltüntetni elmagyarázás helyett. A világ legnagyobb gondolkodói pár oldalon, kristálytisztán össze tudják foglalni életművüket úgy, hogy az érthető lesz.

Ma a 21 című filmben láttam említeni a Monty Hall problémát, egy elég ködös magyarázat kíséretében. A megoldás ellentmond a felületes megközelítésnek, ezért az ember egy darabig agyal, majd utána néz. Sajnos kényelmes vagyok, túráztatnom kell magam előbb, hogy ne felületeskedjek. Bevallom, arra készültem, hogy megindoklom, miért hülyeség az a megoldás, de persze előtte vettem a fáradságot, és matekozni kezdtem.

A probléma úgy néz ki, hogy tévés vetélkedőben van 3 ajtó, egyik mögött nyeremény, másik kettő mögött semmi. Te vagy a játékos, és ráböksz egyik ajtóra. Ezután a műsorvezető kinyit egy másik ajtót, ami mögött nincs semmi, és megkérdezi, hogy ezek után is maradsz az eredeti választásodnál, vagy váltasz a másik megmaradt ajtóra. A megválaszolandó kérdés az, hogy érdemes-e váltani.

A felületes válasz az, hogy tökmindegy, mert 1/3 volt az esélye mindegyik ajtónak, ebből kiesett egy ajtó, a maradék kettő között pedig 50-50% az esély. Ez a válasz rossz.

Lehet olvasni mindenféle komplikált magyarázatokat (angolul vagy magyarul), melyek egy része a jó megközelítést csűri-csavarja, másik része pedig elvisz az erdőbe annak a sejtetésével, hogy a kieső egy ajtó után fennmaradó 2/3 esély belesűrűsödik abba a még nem babrált ajtóba. Ráadásul arra is kitérnek, hogy ez a feladvány paradoxon, és a helyes megoldás ellentmond a józan észnek.

Szerintem a helyes megoldást mindig a józan ész adja, ami nem keverendő össze viszont a felületességgel. A paradoxonhoz pedig önellentmondás szükséges, ami itt nincsen. Teljesen egyszerű, ha az ember leírja.

Tessék a Monty Hall probléma megoldása.

Amikor az elején találomra böksz, 1/3 esélyed van, hogy eltalálod, és 2/3, hogy mellétrafálsz. Eddig tiszta?

Ha eltaláltad, a műsorvezető találomra kinyitja a két üres ajtó közül egyiket, és ha váltasz, te a fennmaradó másik üresre váltasz, tehát ebben az esetben veszítesz.

Ha nem találtad el elsőre, akkor a két üres ajtó közül egyikre böktél. A műsorvezetőnek muszáj üres ajtót nyitnia, ezért kénytelen kinyitni a másik üreset. A fennmaradó ajtó a nyereményt rejti, tehát ebben az esetben nyersz.

1/3 eséllyel vesztesz, 2/3 eséllyel nyersz, ezért a megoldás az, hogy érdemes váltani.

 

582 karakter. Ilyen egyszerű.

2010. május 28.

Filmes univerzumok
16:25 | film | elmélet | még nincs hozzászólás

Mostanában hál'istennek divatba jöttek a (poszt)apokaliptikus témájú filmek. (Hogy csak azt a párat linkeljem, ami elsőre eszembe jut.) Tegnap néztem a Foggal, körömmel című darabot, ahol sikerült elsütni azt a fölvetést, hogy elfogyott a benzin, és ettől az emberek kannibálok lettek.

Hagyok egy kis időt, hogy megemésszétek az előző mondatot. Ha megvan, akkor folytatom.

Az egyes számú alaptézis (amit a filmkritikusok 70%-a nem ért meg, de ez most mindegy), hogy a filmeket csak saját rendszerükben szabad vizsgálni. Röpködhetnek emberek a levegőben, működhet fordítva a gravitáció, beszélhetnek az állatok, soha nem szabad ezek realitását vizsgálni, csak a filmes szövet épségét. Ha abban a rendszerben helyén van, akkor helyén van. Az úgynevezett valósághűség egy szimpla marketing szlogen, amivel a cgi-t akarják eladni. Gyakorlatilag minél inkább valósághűnek akarják feltüntetni a látványt, annál kevésbé az. A valóság többnyire szürke, és leginkább állóképre hasonlít. A robbanásokból csak némi por látszik, miközben mindenki meghal 50 méteres körzetben. Az állkapcsot szétszakító ütés látványra olyan, mintha csak meglegyintené, és ha valaki beveri a fejét, kórházba fog kerülni, mert agysérülése van. Tarr Béla valósághűbb, mint a Die Hard.

A (poszt)apokaliptikus téma esetén annyi kiegészítést kell tenni, hogy a film univerzumához szervesen hozzátartozik az, amiből lett. Nem Azeroth és nem a Hoth bolygó pusztulását akarják mutatni, hanem ezét itt ni. Ettől kellene, hogy érdekes legyen, és igazából az egyedüli érdekes aspektus az, hogy mi lesz mibelőlünk abban a helyzetben.

Érthetetlen, hogy noha a filmes univerzum konzekvenssége egészen nyilvánvalóan alapfeltétel a sikerességhez, ezt a filmipar képtelen felfogni. Elég lenne egy árgus szempár, mert a fájó következetlenségek kiküszöbölése többnyire nem pénzkérdés lenne. De nem, ingyen mondanak le a tökéletességről.

Kivételek persze vannak. A Legenda vagyok aprólékos gonddal ügyel minden részletre. (Hallottad a szivattyú beindulását, amikor megnyitja a csapot?) A Vakság ügyesen csak arra koncentrál, ami érdekli, így elkerüli a bajt. A Végítéletet és a Kaptárt menti, hogy nem akarják komolyan venni magukat. Nekik csak díszlet a pusztulás. De a Szikravárosra már nincs mentség, és Az út is egy hiteltelen fölvetésen moralizálgat végig.

Igaz, hogy a Foggal, körömmel horror szeretne lenni (persze nem igazi horror, csak amit hálivúdban annak csúfolnak), de azért egy ilyen felütés übergáz. A kőolaj kiapadása nyilvánvalóan nem egyik pillanatról a másikra fog bekövetkezni. A világ készül rá ezerrel, a megújuló energia-forrásokra való átállást csak az olajipari befektetések lassú megtérülése hátráltatja. Amikor a nyersanyag szűkül, és felszökik az ár, az átállás is lökést kap. Átstrukturálódik minden. A gyártósorokat áthangolják autóról biciklire, minden házra napelem kerül. Az energia-takarékosság nem csak egy szlogen lesz, hanem vérre fog menni. Emberek veszítik el az állásukat, és mennek tönkre. Filmtémának uncsi.

Legyünk engedékenyek, és tételezzük fel, hogy a jósok elsaccolnak valamit. Hirtelen pukkan ki az olajbiznisz, a világ nem győzi az átállás tempóját. Megborul a rend, összeomlanak az ellátórendszerek. Káosz és éhezés lesz úrrá rajtunk. Az emberek egymásnak esnek, sokan éhenhalnak. Eddig kábé Mad Max forgatókönyv. De ha az összeomlást tényleg az olajhiány idézte elő, akkor a természet él és virul. Lehet termelni, lehet halászni, gyűjtögetni, ez még az ősembernek is ment. Mégiscsak az ember a legnehezebben elejthető vad, hát akkor mi a rákért pont arra akarjon vadászni.

Ehhez képest a Foggal, körömmel arról szól, hogy egy kihalt, steril városban lelkesen darabolgatja Michael Madsen és Vinnie Jones a rajtuk kívül kószáló néhány embert.

Tudom, tudom. Már megint a szarokról írok. Magam sem tudom, miért. Talán mert olyan érzés, mintha ezzel jobbá tenném a világot.

2010. március 12.

Mi kell ahhoz, hogy Budapestnek LMP-s főpolgármestere legyen?
16:32 | elmélet | közszolgálat | még nincs hozzászólás

Megköszörülöm a torkom, és megpróbálkozom egy politikai véleménnyel :)

Én is azok közé tartozom, akik jobb híján az LMP-vel szimpatizálnak ezekben a napokban. A mostani parlamenti pártok elmehetnek az anyjukba testületileg, ez ugye alap. A Jobbik egyértelműsítette, hogy ne legyek a szimpatizánsa, legalábbis, ha az van az alapszabályában egy pártnak, hogy a fajtámat ki kell nyírni, akkor én ezt ráutaló magatartásnak tekintem. Aztán innentől elő lehet venni a nagyítót, és a még látszók létszáma egy fősre apadt.

Tehát LMP.

Szerintem heccpártnak indultak, maguk sem hitték, hogy eddig jutnak. Óvatosan kezelem az összeesküvés-elméleteket, jelenleg fogalmam sincs, mennyire lehet igaz az, hogy az Fidesz mostanra annyira gyakorlottá vált, hogy ne csak a jobboldal pártjait nyírja ki maga mellett, hanem az összeset. Lehet, hogy benne van a kezük a lejáródásokban, lehet, hogy nincs. De tény, hogy az SZDSZ által megkezdett sort lelkesen folytatja az MSZP és az MDF. És ez a baloldali földcsuszamlás teszi azt lehetővé, hogy egy olyen szervezetileg alig felépített, kialakulatlan képződmény, mint az LMP ott legyen a bejutásra esélyesek listáján.

Azt gondolom senki nem hiszi, hogy az ilyen Hagyó-ügyek véletlenül derülnek ki pont a választások előtt. Valakinek érdeke az időzítés. De persze a politikai érdekviszonyok zegzugosak, nem olyan egyszerű az a képlet, mint amilyennek láttatni akarják a pártok kommunikátorai. Valaki intézi ezt a széjjelszedést, és elég jól végzi a dolgát. Az SZDSZ már nincs, az MDF, amikor egy picit úgy néz ki, hogy meg tudnának lovagolni egy hullámot, olyan bakit csinál, mint ide Lacháza, és egyértelművé teszi a megalkuvásra való magas hajlandóságát. Hitel oda, választók oda, Ibolya, lehet csomagolni. És bármilyen hihetetlennek tűnt volna akár csak hónapokkal ezelőtt, de az MSZP is az enyészeté lesz hamarosan. Nem maradt a baloldalon párt.

Illetve ott van az LMP, ami a még zűrös, kialakulatlan ideológiája mellett leginkább baloldalinak tekinthető. Viszont ismeretlen. Rossz arcokat mutatnak a nyilvánosságnak, nem képesek konzekvensen érvelni, szóval tele vannak gyermekbetegségekkel. No ennek a pártnak lenne a feladata, hogy a baloldali szavazókat begyűjtse.

Térjünk vissza a "mi kell ahhoz" kérdéséhez. Először is be kell jutni a parlamentbe. Ez mindjárt nem lesz egyszerű. Mindenki összevissza beszél, a fene tudja, most épp hogyan állnak azokkal a fránya cédulákkal. Már itt elvérezhet a dolog. Ha mégsem, akkor is igen jól kell szerepelni, hogy a gyönge listás lehetőségeket maximálisan kihasználni tudják.

Ezzel együtt nem esélytelenek. Az idő nekik (na meg a Jobbiknak) dolgozik. Egyre ismertebbé válnak, az MSZP pedig sorvad. Szóval van remény. Tegyük fel, hogy megugorják, és cipőkanállal, de bejutnak.

Itt jön az érdekes rész, a szavazatok megoszlása. Budapesten viszonylag ismert az LMP, vidéken azt se tudják, hogy ez most a Légiós Munkás Párt vagy mi. Ha bejutnak, akkor azt az 5,001%-ot kb. 12% budapesti és 2% vidéki szavazat összege fogja kiadni. Tehát már alapban egy igen jó budapesti szerepléssel fognak indítani. (Ha!)

Itt muszáj megkockáztatnom egy jóslást. A Fidesz mondjuk majdnem megszerzi a kétharmadot, de mégsem. Ez országos eredmény, a budapesti ennél rosszabb, 50% körül van. Az MSZP és a Jobbik hoz 15-20%-ot fejenként, az LMP ha bejut, akkor ehhez képest jön az ő 12%-ával. Ez együtt olyan 97%, ami reális, mert az MDF és az SZDSZ kinyírta magát Budapesten.

Elkezd a Fidesz kormányozni, és szembe találja magát a satuval, mert beígérte a csodát jobbra, és beígérte a szigorúságot balra. Izélni is meg szűznek is maradni, ez kicsit húzós lesz. Ki kéne húzni valahogy őszig bizalomvesztés nélkül, és ebben az MSZP fog nekik kapóra jönni. Megsaccolom, hogy már most meg vannak írva a fideszes fiókokban a szövegek, amik az MSZP majdan kiderülendő mutyijait kommentálják. Most leteszem a nagy esküt, hogy a választások utáni néhány hónap arról fog szólni, hogy az MSZP mindenben hazudott, és sokkal, de sokkal rosszabb minden, mint ahogyan az látszott, és ugyan ők eltervezték, de hát ilyen körülmények között nem lehet. Ezt pár hónapig el lehet játszani, aztán az egyszeri választónak elege lesz belőle, és akkor le kell állni, és muszáj lesz lépni valamit.

Az alatt a pár hónap alatt az MSZP atomjaira fog hullani. Már most lehet látni, hogy a Gyurcsány-méretű ebeket már nem sikerül megkötni, elkezdenek kifele óbégatni a kórusból, még ha nyilvánvaló, hogy ennek hatása csak katasztrofális lehet a választási eredményre. Ennyiféle különvéleményt, amit az MSZP az évek alatt próbált együtt tartani, csak a siker lehetőségét megcsillantva lehet összefogni. A siker elúszott, lehet egymásnak esni.

A Fidesz a kezdeti pár hónap elmúltával megpróbál majd úgy csinálni, mintha mindkét oldalnak kedvezne. Mindig is kimagaslóan jól kommunikáltak, de ez óriási nagy falat. A kétharmad-közeli eredményhez kellettek a bizonytalanok is, azok pedig könnyen arrébb-bizonytalankodják magukat egy rossz mozdulatra. Kétséges, hogy a Fidesz meg tudja tartani az elsöprő fölényt őszig. A jó kérdés az, hogy ha csökken, hol csökken. Ehhez tudni kéne, mit tartanak majd fontosabbnak, a vidéket, vagy Pestet. (Valahol elképesztő, hogy miközben bucira fogják nyerni magukat, egyáltalán nem felhőtlenek a kilátásaik.)

Lesz ott még mellettük két kis párt. (Az LMP bejutásának "ha"-ján túlvagyunk, az MDF pedig szerintem nem fog bejutni.) A parlamenti bejutás az újoncoknak Magyarországon kedvez. Friss erő, új arcokkal, akiknek biztos nem volt közük a botrányokhoz. Fölfele vezet az útjuk eleinte. Persze kérdés, melyiknek mennyire.

A Jobbik botrányaitól, a vele való szembenállástól hangos a média már évek óta. Ők nem fognak ismertebbé válni attól, hogy ott illegetik magukat az ülésteremben. Amikor kinyitják majd a szájukat, szerezhetnek is híveket, meg veszíthetnek is. Sokan akkor fognak ráébredni, hogy úristen, ezek tényleg ezt akarják, míg mások csak akkor fogják érzékelni, hogy másképp állnak hozzá a dolgokhoz. Nehéz megsaccolni, talán inkább nyernek a dolgon. Sokat nem, mert az ideológiájukat a választók többsége nem bírja lenyelni.

Az LMP ehhez képest az ismeretlenséggel harcolva ül ott. Neki végre megadatik az a nyilvánosság, amit eddig megvontak tőle. Végre benne lesz minden felmérésben a nevük. Ráadásul nekik nincsen olyan meredek ideológiájuk, ami a választók többségét riasztaná. Ők is teljesen más hangot ütnek meg, és bár még tele lesznek naivitással, átgondolatlanságokkal, lehet rá számítani, hogy hónapról-hónapra ezeket levetkőzik, és egyre profibbá válhatnak.

Egyetlen óriási hibát követhetnek el a széksorok között: ha belemennek abba, hogy közük van bármelyik másik párthoz. Minden körülmények között, feltételenül el kell határolódni mindentől, amit a többiek csinálnak. El kell beszélniük a többiek feje mellett, ki, a választók irányába. Ennyi. Egyszerűnek tűnik, kérdés, hogy képesek-e rá.

Ha igen, akkor akár nyert ügyük is lehet. Elképzelhető, hogy őszre Budapesten a Fidesz visszaesik 40%-ra, az MSZP utódpártjai összegereblyéznek 10%-ot, a Jobbik meg mondjuk hoz egy 15%-ot. A maradékot simán bezsebelheti az LMP, és ők válhatnak a budapesti nagy párttá. Egy ilyen felállásban a baloldaliak simán átszavaznának az LMP jelöltjére, míg a Jobbik és a Fidesz viszonya már nem olyan egyszerű.

No, hát kábé ennyi minden kell, hogy a címben feltett kérdés teljesüljön. A valószínűsége? Baromi kicsi. De jól esett eljátszani a gondolattal.

2010. március 11.

Még egy picit a 3D filmnézésről
11:06 | film | elmélet | még nincs hozzászólás

Béláim, gondolkodtam.

Nem volt nehéz rájönni, hogy nem a szemgolyók tengelytávolságának eltérése okozza a zűrt a képen a közeli tárgyak kivetülésénél. A szem, miközben egy bizonyos távolságra fókuszál, két dolgot tesz egyszerre: odafordul mindkét szemgolyó, tehát hozzábandzsít, valamint a fókusztávolságot hozzáállítja. Ha eltér a szemtengely távolság attól, amivel fölvették, hát zágsón, picit más távolságra fogja az illető érzékelni az egész látványt, komplett. Nem baj. Viszont a fókusztávolsággal komoly gondok vannak.

Három eljárásról tudok, ami 3D képet állít elő a kivetített képből. Egyik a piros-zöld szemüveges módszer, ami elég gáz lehet, tekintve, hogy a piros pulóvert jó lenne mindkét szememmel látni. Tegnap az Avatart a polarizált módszerrel vetítették, ami már korrektebb, mert mindkét szem tényleg csak azt a képet látja, ami neki szól. (Kíváncsi lennék arra a vetítővászonra, ami a polarizáció megváltoztatása nélkül veri vissza a fényt.) Van még egy eljárás, amihez már működő kütyü kell a szemüvegbe, cserébe a vetítő eljárás olcsóbb, és egy combos monitor is képes rá: ez a váltott képes eljárás. A moncsi dupla frekvencián pörög, és felváltva adja a képet a két szem számára, a szemüveg pedig vele szinkronban, felváltva sötétít. (Vajon hány deka egy olyan szemüveg?)

Mi a közös? Hát bizony az, ami az eljárás definíciója: az, hogy 2D képből indulnak ki. Akármilyen távolságot is szimulál a nézőhöz képest, a kép valójában mindig pont olyan messze van, mint a vászon. Tegyük fel, hogy éles kép van vetítve. A szemünk csak akkor tudja élesen látni, ha távolra fókuszál. Minél közelebbre szánt látványt vetítenek élesen, a szem annál inkább megzavarodik, mert bandzsítani kéne hozzá, de közben továbbra is távolra fókuszálni. Emiatt gyakorlatilag lehetetlen közeli, éles képet mutatni a 3D moziban.

Tovább bonyolítja a képet, hogy amikor fölveszik, valahova ők is fókuszálnak, ezzel sugallva, hogy nekünk oda kell. Igen, de amikor az ember beleéli magát a látványba, önkéntelenül is körül akar nézni, és renitens módon kifókuszál az előírt helyről, például arra az objektumra, ami épp az orrát súrolja. És akkor BOING, széthullik minden, oda az illúzió. Komolyan trenírozni kell magamat, hogy ne renitenskedjek, csak bambuljak bele a szemüvegbe előírásosan.

Fogalmam sincs, lehet-e olyan eljárás, amely nem két dimenzióban állítja elő a képet, ha igen, az majd más lesz. Addig az összes ilyen vetített 3D bicebóca marad: előrefele működik, és kiüti a moziterem falát, de visszafelé gázos.

Van a dolognak egy másik aspektusa is ám. Próbáld meg ezt polarizált 3D cuccot a teremben fölvenni. Ha nem sikerült, akkor már rá is jöttél, miért olyan lelkesek a filmipar munkatársai.

2010. február 27.

Krumplifajták
13:32 | életképek | elmélet | még nincs hozzászólás

Előre bocsájtom, hogy lövésem sincs a krumplik elnevezéséről. Persze, utána nézhetek neten, hogy van Gülbaba és társai, de fénykép után a krumpli azonosíthatatlan. Úgyhogy maradok a körülírós módszernél. Imádom a fokhagymás sültkrumplit, magában. Betegre tudom magam zabálni belőle. Ezért én a sütési viselkedése alapján osztályozom a krumplikat.

Összesen két fajta krumpli létezik. Szerintem a szénhidrátjaik felépítése különbözteti meg őket.

Egyik típus főleg hosszú láncú szénhidrátokat tartalmaz, vagyis "keményítősebb". Viszonylag gyorsan keményre sül, szép fehér marad, elegáns, ropogós, praktikusan elkészíthetű, de ízetlen sültkrumplit eredményez. Az olaját visszaönthetem a flakonba, és visszatehetem a boltban a polcra.

A másik inkább rövidebb szénhirátokat hoz, vagyis "cukrosabb". A cukor kioldódik szépen az olajba, azt megbarnítja, összemocskolja. A krumpli is megbarnul tőle idő előtt, és mocskosul leragad. Úgy kell levésni a serpenyő aljáról. A kioldódott szénhidrát hiányzik a szerkezetből, ettől ez a fajta sült krumpli omlós, szivacsosan roppanós, egy merő gasztronómiai élmény az állaga. Zamatos is, az edény aljáról származó törmelék pedig csúcsa az élménynek.

Találós kérdés: melyiket árulják "sütni való krumpli" címkével?

2010. február 14.

Karantén
08:33 | film | elmélet | még nincs hozzászólás

Tegnap megnéztem a Karantén című filmet, ami egy remake. Ennek apropóján kialakítottam a hivatalos álláspontomat :) a remake-ekkel kapcsolatban.

Miért csinálnak remake-et? A válasz első körben egyértelmű: pénzért. Mert mondjuk az eredetije már annyira régi, hogy a potenciális célközönsége leócskázná, ezért kell belőle egy olyan, amiben az éppen divatos technikai megoldások vannak. Ilyen például a King Kong (1, 2, 3). Aztán lehet azért csinálni remake-et, mert eléggé el nem ítélhető módon nem amerikaiak készítették az eredetit. Az amerikai mozinézőnek megborulna a világba vetett hite, ha tudomást szerezne arról, hogy máshol is csinálnak jó filmeket, miazhogy, a jó ötletek többsége kintről jön. Ez megengedhetetlen, ezért leforgatják dettó ugyanazt amerikai színészekkel, akár az eredeti rendezővel, az eredeti díszletben. Japán horrorok széles skálája lett alanya ennek az európai aggyal felfoghatatlan eljárásnak. De lehet azért is remake-et csinálni, mert az eredeti ugyan zseniális, de a remake készítője azt gondolja, hogy valamilyen szempontból hozzá tud tenni. (Ki nem fogjátok találni: ez elsősorban technikai szempont lesz.) Ez talán a legkevésbé problémás, mert ha egy nagyívű koncepciót első körben sufni-kivitelben sikerül leforgatni, akkor viszonylag kézenfekvő, hogy az olcsóság bájos bakijait kevéssé toleráló nagyobb tömegeknek is csinálnak belőle egy verziót.

A remake általában rosszabb, mint az eredeti. Általában pont a lényege veszik el. Csak a külsőségek mennek át felturbózva, és elnyomva azt, amitől az eredeti több volt a semminél. Persze vannak nagy kivételek. A Riviéra vadorzói kivételesen jobb, mint az eredetije, és szinte ki se merem mondani, de Soderbergh Solaris-a ugyan nem jobb Tarkovszkijénál, de valami egészen hihetetlen, elképesztő módon a lényegre koncentrál, és csak mellesleg van ott a cgi, ezáltal méltó a nagy elődhöz. De ezek tényleg nagy kivételek, az esetek 90%-ában a remake teljesen értelmetlen, felszínes vacak.

Ehhez képest nap mint nap szembesülök azzal a jelenséggel, hogy az amcsi filmek szőnyegbombázás-szerű terjesztésének köszönhetően hamarabb jut el hozzám a remake, mint a szomszédunkban készült eredeti. Ne nézzem meg? Nézzem olyan szemmel, hogy hú, ez csak szar lehet, mert remake? Ez valahogy nem smakkol. Én szeretném élvezni a filmet, akár remake, akár nem. És akkor már meg is van az álláspont. Szóval a remake készítése szerintem elítélendő dolog, de ezt külön kell kezelni a már elkészült filmtől. Az elkészült filmet úgy kell nézni, és értékelni, mint ha nem létezne az eredeti. Ennyi.

A Karantén a Rec című film remake-je. Azt mondják, sokkal rosszabb, de én nem láttam az eredetijét, ezért nekem tetszett. Nagyon szépen kihozza a kézikamerás módszerben rejlő lehetőségeket. A kevésbé edzett mozinézőnek sokkolóan horrorisztikus lenne. (Aki látta a Blair Witch-et, az persze már nem lepődik meg ilyenen.) Adnék is rá egy komoly 8 pontot, azért lesz csak belőle 7, mert a forgatókönyvnek voltak hiányosságai. Nevezetesen
1. a rendőr nem vágta földhöz a kamerát az első 10 perc után,
2. a csajt nem vágták szájon az első félóra után úgy, hogy szilánkosra törjön az álkapcsa, és nyivákolás helyett csak szörcsögve hörögni tudjon.

A pontszámból már látszik, hogy a filmecske nem akarja megváltani a világot, hozza a kötelezőt. Bemutatja, hogy szorult helyzetben mennyire vesztes stratégia a humanizmus. Ugye nyilvánvaló, hogy egy kevésbé az egyént, és sokkal inkább a közösséget menteni próbáló kultúrában az első 2-3 haláleset, és a vírus működésének egyértelművé válása után összeállna pár erős férfi, és lakásról-lakásra haladva, lelkiismeret-furdalás nélkül péppé verné mindenkinek a fejét, aki nyáladzik, azután lezuhanyoznának, lefeküdnének, és megvárnák a karantén és a film végét. Persze ez nem lenne jó filmnek így.

2009. november 9.

Az állatok jogairól
17:41 | elmélet | 4 hozzászólás

(...üres lap...)

Igen, eredetileg azt terveztem, hogy ide egy üres hozzászólást illesztek be ezzel a címmel. Merthogy nincsenek. A jog, mint olyan, csak emberek között értelmezhető. Társadalmunk vadhajtása a nem emberek jogaiért küzdeni.

Kegyetlen volnék? Szadista? Nem hiszem. Nem gondolom azt, hogy állatokat kínozni kellene feleslegesen. Megesszük őket, mert finomak, vagy csak elpusztítjuk azt a részüket, ami a mi életterünket veszélyezteti, és mindkettőhöz szükséges, hogy állatok haljanak meg. Persze, lemondhat valaki esetleg ténylegesen a mindennemű állati eredetű bármiről, de úgy kissé nehéz élni. Vagy becsaphatja magát, és "amire nem gondolunk, az nem létezik" alapon csak olyan élelmiszert fogyaszt, amin nem látszik, hogy állatból készült. Ő baja, nem lehet rá kényszeríteni, hogy másképp cselekedjen. Jó, de akkor viszont ő honnan veszi a jogot, hogy másokat kényszerítsen arra, hogy ne étkezzenek normá... izé, hagyományosan?

Az (általam ismert) állatvédők csak azokat a lehetőségeket kínálják fel, hogy vagy elismeri valaki szerintük az állatok jogait, és segít szegény állatokon, vagy pedig egyetért a szadistákkal. Pedig az állatkínzással nem az a probléma, hogy szegény állat. Hanem hogy milyen ember. Mert lehet összevissza sápítozni, de mindig az ember a fontos. A kérdésem az, hogy milyen ember az, aki élve megnyúz egy állatot? Én nem az állaton segítenék, hanem az embert venném elő. Vagy az normális, hogy szörnyeteggé tesszük magunkat, csak szegény állatokat hagyjuk békén?

2009. október 8.

Pontosítok
02:40 | film | elmélet | még nincs hozzászólás

Miksi barátom építő hozzászólása nyomán kicsit átépítem a pontrendszert. Illetve nem is. Ő csak segített tudatosítani, hogy igazából mire gondolt a költő, vagyis én. Szóval.

Azt ugye lehetetlen eldönteni, hogy mi az eredeti. Csak az tudná, aki a világ összes filmjét készülése idejében látja. Erre nyilván nem vágyom, és az eredetiségnek ez a definíciója igazából nem izgat. Engem csak az érdekel, hogy mi az, ami el akar térni a fősodortól, a bevett szokástól. Nyilván az álomgyár léte erősen hatott a szempontom létrejöttében, viszont ha jól belegondolok, nem csak hálivúdi klisék léteznek ám. Vannak magyar filmes klisék, vannak német klisék, angol klisék. Francia klisé már kevesebb, mert ők határozottan berzenkednek tőle, az isten tartsa meg a szokásukat. De ha elkezdesz kung-fu filmeket nézni sorozatban, szépen felírhatod azt is, mik a kung-fu filmek kliséi. Na ezektől kell eltérni ahhoz, hogy a mutató kimozduljon az egyes számú skálán.

Például a Hancock addig akart eltérni, amíg a bekattant, csöves hajléktalannal foglalkozott, és onnantól ment át sémába, amikor kiderült, hogy nincs egyedül. Ma meg láttam egy B-filmet, amiben egy perverz vadász pucér lányokra lövöldözött az erdőben. Ez azonkívül, hogy jelmezileg khm nem volt kellemetlen, nem egy elvetendő ötlet az impotens sorozatgyilkos kivitelezésére. Na ez a film meg addig volt értékelhető, amíg a lány nem futott bele egy csapat kirándulóba, és nem kapott rögtön furcsa mód sokkot, amitől nem tudta elmondani nekik, hogy vigyázzanak. Innentől lehetett tudni percre pontosan a film további alakulását, és ekkor lendült vissza az egyes számú mutató a nullára.

Eredetiség helyett legyen az egyes számú pontszám neve egyediség.

2009. október 6.

Az új pontrendszer
13:50 | film | elmélet | még nincs hozzászólás

Pontozni alapvetően lehetetlen, mert a ballábas cipőt hasonlítgatjuk a leveseskanálhoz, és próbáljuk eldönteni, melyiknek volt jobb a forgatókönyve. Viszont muszáj pontozni, és mindenkinek megvan a maga értékelési rendszere. Én is iszonyúan szubjektív leszek.

Alapvetően nem érdekelnek műfajok. Leszarom az olyan címkéket, hogy közönségfilm meg művészfilm. Mindenevő vagyok, ezért számomra csak jó film meg rossz film van. A pontszám a tetszési indexem. Ami független attól, hogy akció vagy vígjáték, romantikus film vagy dráma. Nem vagyok hajlandó boncolgatni a forgatókönyvet, méricskélni az egyes szereplők teljesítményét, külön hallgatni a zenét. Ez mind egyazon alkotás része, viszont amikor pontozok, mégis érzem, hogy vannak különböző szempontjaim, amelyek alapján egészen különböző teljesítményeket próbálok összevetni. Aztán a tegnapi film segített. Azt hiszem, megvannak a valódi szempontjaim.

Ezután háromféle skálán fogok értékelni, ami igazából kettő. Először is van a koncepció, és van a kivitel, így kettő. A koncepció viszont szétválik eredetiségre és kidolgozottságra, így lesz belőle három. Nézzük részletesen.

Eredetiség. Mindenki lop, de nem mindegy, mennyit. A legelső mozgókép, tudjátok, amikor a mozdony majd' lejött a vászonról, na kábé az lehetett 100%-ban eredeti. Azóta ütemesen csökkenünk, hiszen lassacskán már minden szerepelt legalább egyszer. Ehhez képest újítani nagyon nehéz, viszont ha csak picit is sikerül, az roppant üdítő tud lenni. Azt gondolom, hogy a 10%-os újítás szinte elérhetetlen, bár nem lehetetlen. Naggyon praktikus, mert a 10-es skála itt mindjárt százalék is. Ne tessék elfeledni, hogy habár fölé is mehetünk elviekben, ez a legszemetebb mérőszám. A filmek többsége a nulla közelében fog egerészni, még a jó filmek is.

Kidolgozottság. Mit érnek a jó ötletek, ha nem csinálnak belőle nézhető koncepciót. Kell a fifikás alkotógárda, amelyik kieszeli, hogyan lesz abból film, aminek eleje, közepe és vége van. Igazából a kidolgozottság kiegyensúlyozhatja az eredetiség hiányosságait, bár nem lesz ugyanaz. Nagyon nem lesz ugyanaz. Pont ezért kapott külön pontszámot.

Igényesség. Mit ér az eredeti, kidolgozott koncepció, ha nincs elég pénz és/vagy akarás a megfelelő színvonalú kivitelezéshez? Szeretném hangsúlyozni, hogy az akarás itt tökéletesen helyettesíti a pénzt (pszt, hálivúdnak ne szóljatok). Ugyanis nem csak méregdrága megoldások léteznek, és ha valami színvonaltalan, az bizony a kitartás hiányára is utal, amivel kitalálhattak volna megoldásokat a pénzhiány áthidalására.

Hogy szemléletesebb legyen, felsorolom, a végletek milyen filmeket jelölnének.

Eredetiség: 0
Kidolgozottság: 0
Igényesség: 0
Csak elméletben létező eset. Valójában sokkal nézhetetlenebb lenne, mint bármi, amiről azt gondoljuk, hogy annál nem létezhet rosszabb.

Eredetiség: 10
Kidolgozottság: 0
Igényesség: 0
Kísérleti film. Összevissza beledobált ötletek. Ritka pillanatokban inspirációnak jó lehet, de igazából nézhetetlen.

Eredetiség: 0
Kidolgozottság: 10
Igényesség: 0
Kínosan röhejes. Igényesség hiányában a sok összelopkodott megoldás roppant kellemetlenül jön ki.

Eredetiség: 0
Kidolgozottság: 0
Igényesség: 10
Roland Emmerich összes művei.

Eredetiség: 10
Kidolgozottság: 10
Igényesség: 0
Fájdalmas, jó reményű alkotás, ami nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Törvényszerű, hogy készül belőle remake, ami bekaszálja azt a lóvét, amit ennek kellett volna.

Eredetiség: 10
Kidolgozottság: 0
Igényesség: 10
Nagyfilmben nem hiszem, hogy létezhet ilyen alkotás, de ha létezne, pont olyan zavarbaejtő lenne, mint azok a rövidfilmek, amelyekre igaz ez a pontszám.

Eredetiség: 0
Kidolgozottság: 10
Igényesség: 10
Hálivúdi kasszasiker. Igazi nagy film, és most a jó értelemben.

Eredetiség: 10
Kidolgozottság: 10
Igényesség: 10
Ez is csak elméleti kategória. Ha megjelenne egy ilyen film, minimum új korszakot nyitna.

2009. április 11.

Elv és gyakorlat
11:46 | elmélet | még nincs hozzászólás

Egyszer valahol (talán Zsuzska blogjában? bocs, ha nem) olvastam, hogy elvből nem használ nejlonszatyrot, mert védi a környezetet. Én viszont használok. És most eszembe jutott a dolog, és hát Béláim, kicsit gondolkodtam.

A kérdés ugye az, hogy ki védi jobban a környezetet. Az egyik magával hord egy akkora táskát, amibe belefér a napi közért, a másik pedig összehajtogat apróra egy ingvállas nejlonszatyrot, és eltünteti a farmer zsebében. Amikor elhasználódik, kidobja és vesz másikat. Na ki a jobb?

Meddig tart napi használatban egy kézitáska (kis hátizsák)? Hát, kötve hiszem, hogy 5 évnél tovább. Azt is csak akkor, ha jó minőségű. Akkor pedig belekerül legalább 5 ezer pengőbe. Ezért cserébe mondjuk minden munkanapon teljesít egy bevásárlást. Ezer bevásárlást tud, tehát kábé 5 forint/per menet. Ha anyagból van, nyom nagyjából egy kilót, ezért 1 gram/bevásárlás, amennyi szemetet generál majd akkor, amikor kivágják a kukába 5 év után.

Találtam a szekrényben 14 db nagy ingvállas szatyrot. A mérleg szerint pont 14 deka, érdekes, mintha szabványos lenne a súlyuk. 20-30 forintért lehet kapni, ha épp nem adják ingyen. (De akkor más fizeti helyettem, ami ugyanaz.) A nagy kérdés, hogy hány bevásárlást bír ki. Nehéz megsaccolni. Ez a nagyobbik fajta szatyor elég vastag anyagból van, jól bírja. Előbb lesz gusztustalan, mint hogy elszakadna. Ha nem akad be valahová, vagy nem ömlik bele valami, akár 50 bevásárlást is tudna. De egy idő után gyűrött lesz, hajléktalan-cekkerre hajaz, úgyhogy kábé 20 bevásárlás után kidobom. Ha kiszúrja valami, akkor hamarabb.

Ha 10 vásárlást tekintek átlagnak, akkor kábé ugyanannyi szemetet generáltunk, ha viszont 15-tel számolok, akkor egyből kikap a táska. Költség tekintetében viszont mindenképp nyer a nejlonszatyor. Persze ezek csak becslések, de a lényeg azt hiszem, kijön: nincs nagyságrendi különbség a két megoldás között. Inkább az életmód számít: jobban szereted lóbálni a kezed, és inkább egy kevésbé elegáns szatrot cipelni a közértből hazafelé, vagy inkább leszel csinosabb, de cipeled folyamatosan a táskát.

Meglepődtetek?

2008. május 8.

A bűnözők jogai az én világomban
22:22 | elmélet | még nincs hozzászólás

2008. május 7.

Érzékszervek párviadala, avulás, döntő
19:04 | elmélet | még nincs hozzászólás

Az már régen feltűnt, hogy a zene kb. húszszorosan túléli a képet. Tessék csak megnézni egy ABBA-videóklipet. Azok az éteri dallamok Agneta és Anifrida tolmácsolásában még itt vannak a fülünkben. Korszerű, mondhatni. Viszont kevés röhejesebb dolgot tudok elképzelni annál, ahogyan megpróbálták ötletessé tenni a videót. Bárgyún vigyorognak bele a kamerába, izzadtak, rémes a világítás és totál blőd minden kameramozdulat. A kép nem bír ki 30 évet, de a zene nagyonis.

Most jön a csavar. Valamelyik nap egy meggondolatlan mozdulattal magamra fújtam egy kábé kétéve ottfelejtett dezodort.

Tömindegy, melyik márka, egy az igényesebb kommerszek közül. Az, aminek már elviselhető az illata, amikor új. De csak amikor új. Pontosan ugyanaz az illat egy év múlva már a lengyel piacon vásárolható termékekben lelhető fel, két év múlva pedig egészen konkrétan vécéillatosító válik belőle. Hogy mi lesz három év múlva, azt egészségem szem előtt tartása okán nem vagyok hajlandó kipróbálni.

Az ízek időtállóak. A gyerekkori töltöttkáposzta íze aggastyánként is könnyes emlékeket ébreszt. Már csak a tapintást kéne becserkészni, és kioszthatnám a dobogós helyezéseket. De tuti, hogy az aranyérmet a szaglástól már nem lehet elvenni.

2007. december 9.

Fogkefe-amortizáció
01:55 | elmélet | még nincs hozzászólás

Péter barátommal tegnap elbeszélgettünk a fogkefecserélés szükségességéről. Utána elgondolkodtam rajta kicsit.

A fogmosás olyan, mint az autóvezetés. Van mondjuk egy új Audi, benne ABS, kipörgésgátló, követőradar, meg egyéb nyalánkságok, szóval az összes létező aktív biztonsági berendezés. Meg van mondjuk egy negyven éves Trabant. Melyikkel tudok biztonságosan közlekedni?

A válasz az, hogy mindkettővel. Én vezetem az autót, és ha nem vagyok képes úgy haladni, ahogyan a körülmények megkövetelik, akkor életveszélyes vagyok, Audival is. (Vagy azzal pláne.) Amíg én irányítok, és jól csinálom, addig az eredmény csak tőlem függ.

Rájöttem, hogy érzésre mosok fogat. Addig mosom, amíg nem érzem, hogy tiszta. És igen, ezt meg tudom csinálni egy vadiúj fogkefével is, és egy régivel is.

Mi is megy egészen pontosan tönkre egy fogkefében? Ezt nagyon jó lenne, ha megfogalmaznák a fogkefegyártók, miközben arról érvelnek, hogy naponta négyszer kell fogkefét cserélni.

Van neki a műanyag része, meg van a szőre. A nyél csak nem megy tönkre. Biztos akkor a szőr. De hát egy ősrégi fogkefének is van szőre! Puhább, mint az új kefe szőre, ezt leginkább akkor veszem észre, amikor csere után ugyanazzal az erővel kezdek el fogat mosni, és majd' feltépi az ínyemet. (Mert igen, az erőt is hozzá igazítom a kefe állapotához.)

Aztán van az, hogy a kefe szélén félrehajlanak a szőrök. Van neki mondjuk 600 szőre, abból félrehajlik mondjuk 100. Mondjuk, hogy az a 100 használhatatlan. Marad egy 500 szőrűnek megfelelő fejű fogkefe. Lehet egy 500 szőrű fogkefével fogat mosni? Szerintem igen. Vannak kisebb fejűek, amelyeknek alapban csak 400 szőrük van.

Van még az a lehetőség, hogy a szőr vége megy tönkre. Nem lesz már olyan ultra-fogmosásra-kihegyezett, amilyen gyárilag volt. Hát, én nézegettem, de semmi különöset nem látok rajta. Műanyagból van a sörte, azt elnyesik géppel, olyan lesz, amilyen, és rohadtul olyan is marad. Azt ugyan nem koptatja el a fogam.

Szerintem ez is pont olyan, mint a csokireklámban, amikor egyszerre egy fél táblát töm a szájába a jó nő. Szorgos gyakorlással kellene elsajátítanom azt a magatartást, ami a sűrű fogyasztáshoz vezet. Hát én meg nem fogom, bee.

2007. november 16.

Semmi sincs ingyen (DTI 2)
13:10 | elmélet | még nincs hozzászólás

Intézetem második közleménye ez már.

Még egyszer a cím:
Semmi sincs ingyen

Volt az átkosban egy olyan elképzelés, hogy meg lehet dolgokat kapni ingyen. A gazda megtermeli ingyen a búzát, a molnár ingyen megőrli, a fuvarozó ingyen elviszi, a boltos ingyen eladja. Lesz ingyen lisztje a kovácsnak, csinálhat hát ingyen kaszát, tengelyt, felnit, mérleget. Nem lett volna ez az elképzelés olyan rossz, csak hát nem működött. Nem működhetett, mert nem házasítható össze a pénzért adással, sőt, mellette sem tud élni, mert amaz bedarálja olcsó húspépnek, úgy, ahogy van. (Tulajdonképpen ez is történt velünk.)

A kapitalizmusban már máshogy van, csak ezt még nem akaródzik felfogni.

>> folytatás

2007. november 14.

DTI 1
13:42 | elmélet | még nincs hozzászólás

Azaz Demokrácia Továbbképző Intézet. Szerintem.

Ugatjuk a demokráciát. Én is, ti is. Dobálózunk vele. Olyan jól bedobható, amikor kifogytunk az érvekből. Pedig fogalmunk sincsen róla.

Szeretném pár nekifutamodásra összegezni, ami engem bosszant. Amit szerintem fel kéne fognunk, ha nem akarjuk, hogy nagy baj legyen.

Jöjjön az első rész:
Gazdag ember, szegény ember

>> folytatás

2007. október 13.

Még drótok.
17:12 | elmélet | még nincs hozzászólás

(Konyhában, kávéscsomag kibontása közben is lehet okosakat gondolni, valamint ha nem akadémiai tagok az olvasóid, akkor ne szivasd őket nyolc képernyőnyi bejegyzéssel.)

Tehát, folytatom. Mi van, ha a gondolat mozdulata nem abszolút? Mi van, ha nem az számít, hogy honnan, hová tart az agy, hanem csak az, hogy merre? Ha a gondolat csak az agysejtek mozdulatainak összetett vektora? Időben eltolt, ágabogas, összetett vektora? Hmmm?

Na ezt mentsétek le.

Innentől érdekes következtetéseket lehet levonni. Például azt, hogy a mesterséges intelligencia a büdös életben nem fog hasonlítani az emberire. Mesterségesen növeszteni új agyat, azt lehet hogy fogunk egyszer, de modellezni a működését nem valószínű.

Valószínűleg nagyon sok időre, ha nem örökre el lehet napolni az egyik legfőbb félelmünket a jövővel kapcsolatban. Nem leszünk behelyettesíthetőek. Nem fognak a gépek kiváltani minket.

A humán interfészeknek sem jósolok fényes jövőt. Az a szegény beültetett csip stimulálhatja az agyat. Brilliáns segédeszköz lehet. Mint egy új, sokkal hatékonyabb érzékszerv. De csak ennyi. Köze nem lehet az agy működéséhez központjához, vagyis magukhoz a gondolatokhoz.

(Végülis nem lett olyan hosszú. Mindegy, most már marad külön.)

Drótok. Sok drótok.
16:17 | elmélet | még nincs hozzászólás

Szeretek olyan dolgokról agyalni, amikről alapjában véve gőzöm sincs.

Igen, lehet azon elmélkedni, hogy a 10 milliárd agysejtünk hány állapotot vehet fel, és azoknak az állapotoknak száma hány nullával írható le (kb. egymilliárd). Lehet komoly szemléltetéseket csinálni, hogy a világegyetemben kb. hány elemi részecske van, és a szörnyülködő hallgatóság előtt demonstrálni, hogy ha a mi világegyetemünk csak egyetlen elemi részecskéje egy másik világegyetemnek, akkor is kifér egy méretes kockás papírra a másik, befoglaló univerzum részecskéinek a száma, tízes számrendszerben, míg ehhez képest az agyunk lehetséges állapotainak száma ugyebár.

Ez mind szép és jó, de nem változtat azon a tényen, hogy ezt egy gigabájtos memóriakártya is tudja. Rádásul az agyunk összevissza drótozza önmagát, és nem hajlandó, csak a lehetséges állapotainak egy elenyésző töredékét fölvenni. De mi van, ha nem itt a lényeg?

Régóta piszkálja a csőröm, hogy a minden bugyuta sci-fiben megtalálható memória-kivetítássel valójában mi a baj. Azon kívül, hogy az agy nyilván nem pixelben gondolkodik, folyamatosan az a benyomás bizserget, hogy valójában nincs is az a síkbeli kép, amit konvertálni lehetne. Nincs semmi megfogható. Aztán ott vannak az emlékek. Nem tudjuk rendesen felidézni, nem tudjuk kimerevíteni. Egy pillanatra ott van, de huss, már el is tűnik. Újra rá kell koncentrálni. A régen látott kedves arcát mindennél jobban szeretnénk folyamatosan magunk elé idézni, de az sem megy. Mintha egy megállíthatatlan vonaton ülnénk, és csak annyit tudnánk elintézni, hogy minél gyakrabban útba ejtse az állomást, ahol integethetünk annak az arcnak. Nem tudunk szagokat, érzeteket, és egyáltalán semmit tartósan felidézni.

Hol a hiba?

Az előbb vetettem egy pillantást a zindex aktuális hatásvadász vezércikkére, majd ledőltem egy kicsit pihenni. Az agyam ereszkedni kezdett szépen a görög ábécé mentén, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, kihalt helyeket sikerült útba ejteni.

Mi van, ha maga a gondolat nem az agy egy állapota?

Mi van, ha maga az aktuális állapot nem mond el semmit abból, hogy valójában mit érzünk? Mi van, ha a gondolat valójában az agy egy mozdulata? Mi van, ha csak két állapot közötti átmenet során vagyunk képesek gondolni bármire is?

Hmm, érdekes feltevés, mondhatjuk. Nem bonyolítja meg túlságosan az életünket, csak annyi változik, hogy akkor nem egy állapotot kell lementeni, hanem kettőt, és kész. Sőt, még az is lehet, hogy arra sincs szükség, mert ha ki tudjuk következtetni az előző állapotból az utána következőt (és hát miért ne), akkor már vissza is térhetünk a jól bevált állapotmentés-elmélethez. Ez még csak ugyanannak a dolognak a variálása. Amitől viszont egyből kipattant a szemem, és kiugrottam az ágyból, az az volt, hogy eszembe jutott: nincs rendszerbusz. Nincs órajel, nem lehet megállítani, és azt mondani minden agysejtnek, hogy ácsi, időkérés, most csinálunk egy gyors közvéleménykutatást, mielőtt mindenki megy tovább a dolgára.

Nyilván az agysejtek ritmusa valamilyen szinten összehangolódik. Egymást ingerlik, nem is lehetne ez másképp. De azt is tudjuk, hogy az agyi ingerület csigalassú egy számítógépes órajelhez képest. Bizonyos értelemben baromi sok idő telik el, míg a koponyaüreg két széle között ide-oda kóvályognak az ingerületek. És mielőtt okosnak hinnéd magad, és közbevágnál, hogy akkor sincs gond, mert az állapotmentés az ilyen köztes állapotokat is mentheti, közlöm a rossz hírt.

Nem az a bibi, hogy egy tetszőleges időpillanatban nem állíthatóak tornasorba az agysejtek, hanem az, hogy maga a gondolat nem fogható meg időben. Nem tudjuk, pontosan mely agysejtek vesznek benne részt (üdvözöljük Napóleont és a női agyat), és nem tudjuk, mikor.

Egyébként meg sok sikert kívánok az agy állapot-mentéséhez. Csak ennyit szerettem volna elmondani.